Irodalmi Szemle, 1987

1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra

bonyolítás alkotja, a másikat — az elvontabbat, a fogalmibbat — pedig a történet értelmezése, megítélése, kommentálása (v. ö.: Szegedy-Maszák Mihály: Mítosz és történetmondás. In: „A regény amint írja önmagát". Bp. 1980, 34—57. 1.). Csakhogy amíg e két réteg a mítoszban különváltan, nem pedig egymásba fonódottan van jelen (valahogy úgy, mint a tanítómesében, példázatban a történet végén fityegő „tanulság”), addig a modern prózában a történetet s annak értelmezését szerves egységbe fogja a reflexió, a gondolatiságnak az az igénye, hogy a hős egyéni sorsának ábrázolásában tükröződjenek az emberiét antropologikus vonásai is. Ennek a (prózairodalmunkban Grendel Lajos áltál meghonosított) szemléletnek, reflexív jellegnek az alapján sorolhatók a Próbaút pályakezdő epikusai az antológia említett centrumába, amelyben a bölcseleti lírát művelő Farnbauer Gábor, Hizsnyai Zoltán és Krausz Tivadar áll.

)

SZENTANDRÁSI TIBORnál a gondolati szándék egyelőre még nem valósult meg zavartalanul; reflexiói laposra sikeredtek, iskolaidolgozat-ízűek (az embernek „Elsősorban magával kell tudnia számot vetni. Tisztázni érzéseit, törekvéseit, végiggondolni mindazt, amit akar. Vállalnia önmagát úgy, ahogy van. Hamisítatlanul.” stb. stb.).

HOGYA GYÖRGYnél viszont — akitől mindössze két rövidke, de kitűnő írás- és szerkesztőkészségre valló novellát (Malum, Sziszüphosz mosolya) olvashatunk az antológiában — úgy szövi át a reflexió a fabulát, hogy az nem választható le a cselekményről (mint Szentandrási írásában), mert a hősök jellemrajzából, illetőleg abból a sorshelyzetből fakad, amelybe a figurák éppen kerültek. Egyetlen és meggyőző képbe tudja így állítani Hogya a fura nevű Bydzsovszkynak, a kiskatonának és — Sziszüphosznak a mosolyát.

Ugyanilyen sikerrel nyilvánul meg a reflexív képesség, ironikus felhangokkal keveredve, a sokat ígérő TALAMON ALFONZ elbeszélésében, az antológia egyik csúcsteljesítményében, Az utolsó író memoárjában. Vagyis: a bölcseleti igény közös nevezőjére Fanrbauer, Hizsnyai, Krausz neve mellé odaírandó Hogya és Talamon neve is. Mivelhogy prózánknak — tisztelet a kivételnek — a gondolatiság, a mélyebb reflexió sohasem volt erős oldala, az antológiának ezt a jellegzetességét fontos és ígéretes nemzedéki hozadéknak tartom, és sokat várok tőle: felülemelkedést a puszta történetmondáson, a jellemrajz s az emberi lényeg szempontjából elnagyolt és leegyszerűsített krónikáiról magatartáson.

Visszakanyarodva a lírához: „ontologizálásaik” kapcsán néha fenntartásomat, aggályomat sem hallgathatom el. Tudom: „A művek tükrök. Ha egy majom néz beléjük, egy majom néz vissza rá”. Semmi kedvem tehát az érthetőség — érthetetlenség meddő és fölösleges vitájába bonyolódni. Mégis: nem kellene-e fiatal költőinknek elgondolkodniuk azon, hogy a szerző poétikájának szerves és le nem becsülhető része a „kommunikációs stratégia” is — kezdve a témával, folytatva az ábrázolási módokkal, s végezve a tartalmat közvetítő nyelvi, stiláris és szerkezeti megoldásokkal? Nem hermetikus, nem művi, nem laboratóriumi, nem mesterkélt, nem csinálmányízű, nem arisztokratikus-o kissé a „logikai konstruktivizmus” lírája? Nem életidegen-e? Korunkban, amikor „érthetőbb” verseket is egyre kevesebben és kevesebben olvasnak, amikor tehát a líra válsága mellett a versolvasók táborának a válságáról is joggal panaszkodunk, talál-e utat szélesebb olvasóközönséghez ez a verstípus? Vagy belül reked az irodalom önkoréin, vájtfülűek és kiválasztottak táplálékaként? Hadd hívjam fel a figyelmet arra a paradoxonra is, hogy az ontologikus líra mozgástere — bár ez maga a végtelen, a lét — valójában szűkös. Evidenciákat keres; ezeknek az evidenciáknak a száma viszont nem túl nagy. Fönnáll tehát a beszűkülés, az önismétlés veszélye, vagy pedig — ha ugyan ez megoldás — az elhallgatás lehetősége. Tágítani, tágítani tehát a téma- és szemléletkörön! Elvégre a magyar hermetizmus nagymestere, Weöres sem írt csak hermetikus verseket. S a magyar költészet talán legszemélyesebb, legalanyibb verseit manapság az az Oravecz Imre írja, aki első kötetében, a Héjban még a logikai konstruktivizmus lírájának mindenhatóságára tette föl életét.

Szükségesnek tartom — ideértve persze a prózaírókat is —, hogy a jövőben ki-ki a maga hajlamának, alkatának, adottságainak megfelelően egyre nagyobb és nagyobb