Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra
KRITIKA szeletet hasítson ki magának a valóságból, a történelmi és társadalmi tapasztalatokból, tágítva a megismerő elme akciórádiuszát. Türelmetlenségre azonban e tekintetben, úgy vélem, nincs okunk; az okos türelem s a bölcs meg- és belátás arra int, hogy a fönti kívánalmaknak nem egy vonatkozásban máris megfelel ez a nemzedék (lásd pl. Juhász két legjobb szövegét, Krausz és Hizsnyai lírájának másik, közéletibb változatát, Az utolsó író memoárját stb.). S a türelmetlenkedőknek észre kell venniük azt is, hogy szociológiai-történelmi szempontból ez a nemzedék korántsem kapott annyi látens élményt a sorstól, mint irodalmunk idősebb képviselői: nem éltek át háborút, határ- és rendszerváltozásokat, társadalmi forradalmat, nem alapíthattak magyar iskolákat, de még csak egy szövetkezetei sem. Élményanyaguk más. Mások a hatások is, melyek az irodalomból érik őket. Hogy milyenek? A naiv és szentimentális költészetről című híres tanulmányában Schiller fejti ki azt a gondolatot, hogy az antikvitásban ember és természet, ember és világ kapcsolata még zavartalan volt. Az ember átlátta, átfogta kis világát, amelyben lényét harmonikusan bontakoztathatta ki. Ez a szemléleti alapja annak a költészetnek, amelyet Schiller „naiv’’-nak nevez. A modern korban, folytatja gondolatmenetét, ez a harmónia megbomlott: „örökké hozzáláncolva az egésznek csak egyes kis töredékéhez, az ember maga is csak mint töredék képezi ki magát; örökké csak a keréknek, amelyet hajt, egyhangú zaját hallva, sohasem fejti ki lényének harmóniáját...” Nos, ha a „modern” költészetet mar Schiller korában a diszharmónia élménye éltette, gondolatmenetét napjainkban, vége felé az ellentmondásokban ugyancsak bővelkedő XX. századnak, még inkább találónak érzem. Antológiánk szerzőit jellemezve számtalan olyan szövegre hivatkoztam, amelyet paradoxonok töltenek föl feszültséggel, amelyekben a lírai alany úgy érzi, ideál és reál, eszmény és valóság, jelentés és értelem nem fedi egymást; hogy az emberben többféle én él, hogy identitástudatunk zavarokkal küszködik. Erőteljesen átérzi e korhangulatot Hizsnyai Zoltán és Krausz Tivadar. A szégyenlősség metafizikájában szembenéz e ténnyel Farnbauer Gábor is: „Sorolnunk sem kell korunk küszködő alkatait, mert egyértelműnek tűnik, hogy amennyiben a múlt a különböző, fix identitások időszaka volt, akkor a jelen, a modern kor az identitás zavaráé.” Prózaíróink közül Szentandrásinál találkoztam egy olyan gondolatfutammai, amely esztétikailag ugyan fölösleges és zavaró, mert semmi köze az adott témához s a hős lelkiállapotához, szemléleti szempontból azonban fontos adalék a nemzedék életérzésének megítéléséhez: „Az ember teljességre törekszik, életünk pedig egyre inkább részeire szakad. A rossz közérzet, kielégítetlenség egyéni tragédiákhoz, a specializálódás társadalmi ellentétekhez és válsághoz vezet. Hogy jutottunk idáig? Mi a mód. hogy kitörjünk az ördögi körből? Arról van szó, hogy az egyén a maga helyén és idejében be tudja fogni teljes valóságát.. Mi a módja, hogy kitörjünk az ördögi körből? Szentandrási kérdésére Schillernél találunk választ. Szerinte a „naiv” költővel szembeállítható „szentimentális” (értsd: vágyódó, sóvárgó, eszmény kereső) költőnek a feladata az, hogy „az emberiséget magában teljessé tegye, és korlátolt állapotból végtelen állapotba menjen át”. íme a magyarázat, hogy az identitászavarra! küszködő modern lírikus, a megrendült költő miért fordul a tartós, az örök emberi tulajdonságok, az univerzáliák, az evidenciák felé. Ez a háttere a kötetben erőteljesen megnyilatkozó ontologikus-antropologikus-gnoszeologi- kus ihletésnek; ebből a talajból vétettek a Farnbauer , Krausz (s a centrumon túlról: a Feliinger, Ravasz) verseit átszövő, az egyetemes kultúrtudatba mélyen beleivódott bibliai képek, motívumok, utalások; s ugyanezért, e világérzés nyomán nyomult be pályakezdőink epikájának cselekményvilágába a lényegkereső reflexivitás is. Ez a szemléleti alap az a bizonyos nemzedéki közös nevező, amely egybefogja az antologia értékcentrumába tartozó fiataljaink sikerültebb alkotásait. Egy másik közös nevező: a paradoxon, a groteszk, az irónia, a szatirizáló hajlam. Jelen van Farnbauernál, igen erőteljesen Hizsnyainál, Krausznál; s éppen ez az esztétikai minőség emeli közéjük, az antológia „három plusz egy”-es centrumába (némi előlegezett bizalommal, de legjobb teljesítményei: a Közép-európai idő s a Mai magyar nyelvtan alapján, úgy vélem, nem indokolatlanul) Juhász Józsefet is. A groteszk-ironi- kus-szatirikus jelleg egyébként mint esztétikai szemléletmód egyike a schilleri „szén-
