Irodalmi Szemle, 1987

1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra

riáir.k torzulásait, erkölcsi normáink föllazulását (Magyarok, Kis költők vagytok..., A magyar nyelv már...]. Szigorú, etikus alkotó gondolkodásmódját sejtetik alábbi sorai is: „hogy lássuk mi a jó / válasszuk el egymástól a dolgokat” /Hogyan teremti magát belénk a Ki); s e tekintetben fontosnak érzem az esztétikai szempontból különben elhanyagolható Zsoltár fohászkodását is: „vezess el / hazug számtól”.

Ontologikus-antropologikus ihletésű, reflexív jellegű verseinek sorában Krausz több figyelemre méltó szöveggel adja tanújelét tehetségének. Ide, ebbe a vonulatba tartozik a tér—idő—szubjektum viszonylatrendszert felvillantó keserű-groteszk verse, A halál savanyú; a gnoszeológiai vágyat egyszerre dicsőítő és ironizáló Szardínia: a bibliai teremtésmítosz komolyságát ugyancsak iróniával kikezdő Hogyan teremti magát belénk a Ki (amely egyúttal a személyiségben egymás mellett — egymás ellenében?! — élő ,.én”-ek leleplezése is); a valóságfeltáró indulatnak, megismerő szándéknak a jegyében fogant Mikor és hogyan; az enyészet tényét — a vers kulcsmetaforájával élve — „szög”-ként a lelkűnkbe szúró Megérkezés előtt; vagy éppen legnagyobb abszurditásunk — a halál — tényén tűnődő, megrendítően szép Végső dolgokról, amely „krau- szos” poétikai megformáltsággal nem kevesebbet kérdez, mint Babits híres verse, az Esti kérdés: „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”

— azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy szemléletét (akárcsak a többi fönt említett versét) — nemcsak a reflexió komolysága hatja át, hanem, oldva mintegy a tragikumot, rendre az irónia is.

Krausz poétái teremtő erejének példájaként — utaltam már rá Ravasz József őszi szokvónyképzeteinek ellenpontjaként — érdemes közelebbről is szem igyre venni Az én városom című versét, annál is inkább mert nemcsak a nyelvi kreativitás, hanem a világszemlélet felől is lényeges költeménynek érzem. Milyen is hát ez a bizonyos város?

„nem mai gyerek

ismeri a csepürágók trükkjeit

itt mindig ősz van de nem reumás

itt az ősz díszegyenruhába öltözött nyugalmazott tengernagy aki gondosan ápolja bajszát tekintete acél dereka szálfa

most éppen egy szanatórium erkélyén szívja a magaslati levegőt

(az önök gyanúja nem alaptalan)

egyszer ha sok pénzem lesz ezt a várost is berámáztatom”

Belemélyedve a szövegbe, az önök gyanúja sem lehet alaptalan: ez a város az ideál s a reál, a látszat és a valóság, az identitászavar városa, mégpedig — Krausz életrajzi adatainak ismeretében — tespedt vidékiességben, valahol Dél-Szlovákiában, s ugyanakkor — lévén szó egyetemes világélményről — bármely táján a földgolyónak. Krausz szemléletét — ontologikus verseinek zömében ugyanúgy, mint a társadalmi lét ellentmondásaira közvetlenebbül reagáló megnyilatkozásaiban — át- és átszövik a paradoxonok. a „víz fuldokol / tűz vacog” élménye (Jelenlegi- szemeddel...). Verseinek alanya „meghasonlott üres tereken” (uo.) bolyongva néz szembe az élet, a „Ki hogyan” kérdéseivel (Hogyan teremti magát belénk a Ki), századunk ambivalenciáival: „az édennek kertje nem ereszt többé / se ki se be” (Tudását jónak rossznak...!. a ,,minek már az éden / mit úgyse tudhattok” életérzésével (Én már mindent tudok...), az „ahol nincs levegő nincs támasza a szárnynak” állapottal (Jób ma), a maga egy szál kiskanalával a reázúduló világegész tengerét kevergető kisemberrel (A dolgozó ember), aki önéletrajzát fogalmazva legföljebb annyit mondhat el magáról: „ha kell saját hulladékomra működöm 100%-os hatásfokkal (...) és logikusan gondolkodom ; túléltem az atomháborút / én a Mindenható vagyok” (A Mindenható önéletrajza).