Irodalmi Szemle, 1987

1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra

Lényeglátó, kritikus és illúziótlan a Krausz-versek valóságszemlélete, kérdező és kétkedő. Érettsége jelének tartom, hogy szemlélete ennek ellenére sem csap át tagadásba. Frappáns és szellemes szövegét, a Nem bírom magammal vinni címűt a negáció jegyében indítja: „nem bírom a világot / egyáltalán semmit se bírok / egy lakatlan szigetre költözöm”. Ám a verszárlat, a „jól elleszek egyedül” sor attól kapja meg a fenti magatartásforma ironikus-önironikus bírálatát, hogy a közbeeső sorokból kiderül: a „legszükségesebbek” mellett — úgymint „némi készpénz, tévé, magnó, kád, ágy, kiskanál” — magával visz a lírai alany „egy kis hazait” is, meg a „kék narancsot” {vagyis Éluard híres metaforáját „lefordítva": a földgolyót), „meg mindent”.

Nézzen csak szembe, minél lényeglátóbban, a „minden” élményével továbbra is, nem fukarkodva a derűvel, az ironikus-groteszk életjobbító indulattal sem!

A JUHÁSZ JÓZSEF-ciklus meghatározó jegyei — akárcsak Krausz vagy Hizsnyai esetében —: a groteszk, az irónia, a szatirikus fogalmazásmód, a játék képessége, olykor dadaisztikusan megszalajtott képsorokkal (A maszkok, Nyitott bőrönd) a nyelvi és szemléleti humor, amellyel Juhász rendre átitatja legkeserűbb tapasztalatait is, tra- gikomikummá szelídítve a tragikumot, derűs és egyúttal igényes életkritikaként fejezve ki egy mai fiatal lélekállapotát. Nem túl terjedelmes — tizenhat szöveget tartalmazó

— ciklusa nem mentes persze a jelentékeny értékingadozástól; alatta marad legjobb képességeinek a Kártyavárban, a Büntetésben, egy cím nélküli egysorosában; a Füstből, jóllehet hangulatot azt áraszt, a mélyebb gondolatiság, a Termékeny poétika 7-ből viszont, bár egy-egy sora Juhász gondolatrendszere, létszemlélete felől nézve fontos, az esztétikai kidolgozottság hiányzik. Zavarónak érzem a hatások közvetlen megnyilvánulásait is: a különben jól sikerült Nagyapa alapképlete Tóth László emlékezetes Topográfia-verseire (Szegény nagyapa megütötte..., Nagyapa a föld alatt...), de tán még inkább Soóky László CsöZad/ájának motívumaira s a Nagyapám sírfánál, Nagypapa kikönyököl a sírból című verseire vezethető vissza; a Labirintus egy jellegzetes nyelvi megoldása pedig („vannak utak melyeket / eltorlaszoltak a hullák / dón dana dón dón”) Somos Péter találmánya, aki líránkban elsőként aknázta ki a Don Quijote — Don-kanyar nevek előtagjának összecsengését.

Ami e kritikai rostán fennmarad, az viszont tehetségre vall. A nyelvi kreativitás szempontjából is, a kompozíciós készség, a költői világképbe épülő motívumok, témák, a valóságszelet és -szemlélet szempontjából is. Tetszik, hogy Juhász érzi, s érzékeltetni is tudja: az embert úgy is mint egyént, úgy is mint társadalmi lényt a valóság határozza meg, ha úgy tetszik: az ember szituációba vetett. Tetszik, hogy felismerte e szituáció- ban-lét időbeli dimenzióit. Doberdónak és Isonzónak a képével indul a Nagyapa, s e versének múltbeli tematikai rétegéhez a Játékban egy szintén háborús, de immár jelenbeli élmény kapcsolódik, annak a felismerésnek köszönhetően, hogy a történelem nem csupán fejlődés, hanem tragikus és abszurd önismétlések sorozata is: „kielégül a fájdalomban / azután kedvesen megismétli önmagát” (Termékeny poétika II). S hogy az időbeliséget kiteljesítse, fölvillantja Juhász a jövő képét is: groteszk kontúrokkal (Fakerék a túlélőknek) vagy éppen illúziótlan tényszerűséggel, mint Az új című versében: „pont vagyunls. az / újrafogalmazott törvények végén”. Ha időszemléletét sikerülne kiteljesítenie, elmélyítenie, lírája történelemfilozófiai színezettel is gyarapodhatna; annyi hozadéka mindenesetre már most is van e szemléletnek, hogy Juhász egészséges szkepszissel jár-kel „az éppenitt és ugyanakkor bolondos egyszerűségének / álarcos bálján”, mint ezt A maszkokban írja, igyekezvén bepillantani az álarcok mögé. Szándékához, hogy a „kifordított világot” megértse (Nyitott bőrönd), tisztáznia kell a lírai alany „szituációban létének” térbeli vonatkozásait is.

S hogy Juhász Józsefben e tekintetben éles szemű költő készülődik, arra nézve lásd Közép-európai idő című montázsversét, az antológia egyik legérettebb szövegét, amely négy tematikai-gondolati síkot csúsztat bravúrosan egymásba. Az egyes síkok motívumszálait rendre elmetsző, majd újra felvevő, tehát nem folytonos szövegben az első réteg afféle neodadaista tűzijáték, képzettársítások, szabad ötletek valóságos heppeningje, abszurditások felsorolása („a teknőc páncéljából előmászik / egy mosómedve”; „a csir- kebecsinált egy fehér zászlót szerez valahonnan”; „a látszat csal megbüntetik”; „a lég