Irodalmi Szemle, 1987

1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra

is. Ok—okozat, előzmény—következmény kategóriáját mutatja be a Kérdés—felelet című költeménye is, olyan eleganciával, hogy érdemes idézni:

„minden felelet hordoz magában kérdést, minden kérdés felelni akar? minden kő egyszer elgurul, ki tudja hová, honnan?

a gurulás talán tudja az irányt, de a követ ugyan ismeri-e? az irány talán tudja, mit miért, de a gurulást elszenvedi-e?"

Ez az absztrakt szövege is kellőképpen tanúsítja, hogy Hizsnyai kereső, kutató, kérdező költő. Akit eddigi versei erről nem győznének meg, az nézzen szembe Hizsnyai másik: nyíltabb, nem a lét, hanem az élet felé fordított arcával. Tehetsége itt is nyilvánvaló. „Újszülött jelentésükre várnak a szavak” — írja A szavakra című metaversében, s tud „újszülött jelentést” kipréselni még a holt metaforákból is. E nyelvtisztító törekvéseinek eredménye a frappáns Faiskola és játékosan bolondos szerelmes verse, az Egy galóca panasza. Kiemelkedően jó, sokrétegű költeménye az epikumot is segítségül hívó A Tanító néni, amely köznapi tényekről elegánsan vált át bonyolultabb gondolatiságra, fölvetve eszmény és valóság, én és világ, szó és jelentés megbomlott viszonyának kérdését, az emberi kapcsolatok torz paradoxonait: „sírtunk sírtunk hogy nem értjük egymást / így találtuk meg a közös nyelvet”. Egoizmust, közömbösséget vesz célba kis meseverse, A juhász, ez az előbbinél halványabb, de ugyancsak hatásos epikus szöveg. Valamennyit átjárja az irónia s a groteszk; az utóbbi az Esfcüben a nyelvet is dadaista halandzsává változtatja, de csak azért, hogy a záró tételben annál hatásosabb legyen a meggyőződéssel kivágott csattanó: „az idő kényszerzubbonyai kilógják a maguk idejét”. Nem valamiféle könnyű optimizmus ez (lásd Hizsnyai ironikus futurológiáját a Jóslatok a jövő évezredről című érett versében), mindenesetre azonban fiatal lírikusunktól nem idegen a távlatos jövőkép, a holnapért érzett felelősség vállalása:

„nem a csontokért a csontok összeforrnak

azért a bögrényi bepisilős reményért lesz majd érdemes felforgatni mindent egyszer valakinek"

(Nem a csontokért)

KRAUSZ TIVADAR ciklusa: harminckét szöveg, kisebbfajta kötet a kötetben. Nem érdemtelenül kapott ennyi papírt és teret. Kirívóan gyönge, pályakezdői fertőzésekbe belebetegedett kísérlete elvétve ha akad. Halványabbra sikeredett versekre persze rálapozhatunk itt is: ilyen pl. számomra „az idő mulandó”-féle örök igazságokat újra feltálaló Jelenlegi szemeddel..., az ökonomikus szerkesztés hiányáról tanúskodó Se padló se plafon..., a stiláris szempontból erőtlen Mi a címem, a képtöredékekre, értelmezhetetlen metaforasorokra széteső Április 11. stb. — de még ezekben is megállítja az olvasót egy-egy telibe talált kép, stilisztikai lelemény, versrészlet. Krausz Tivadar, úgy látom, közös nevezőre tudta hozni — akárcsak Hizsnyai — az antológia legtehetségesebbjeinek verseit meghatározó két jellegzetességet: az ontologikus-antropo- logikus (reflexív) versformálást, illetve az ideálnak s a reálnak, a valóságnak az ellentmondásaira közvetlenebbül reagáló groteszk-ironikus szemléletmódot. Ugyanúgy otthonos az elvontság, a közvetlen tapasztalattól elvonatkoztatott fogalmiság zárt világában, mint a hétköznapibb, mindannyiunk által megélt élmények érzékeltetésében: gyilkos iróniával szemléli például nemzetiségi kultúránk és létünk önhibáit, értékkategö-