Irodalmi Szemle, 1987

1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra

beszéd motívumváza olykor összeroppan a közlendő gondolatok súlya alatt, a másnemű valóságmozzanatokban — mint egy helyütt olvashatjuk — valóban „Nem könnyű észrevenni (...) két átellenes esemény lényegi közösségét”. Ezt az ellentmondást Farnbauer Gábornak szövegei harmadik típusában: esszéverseiben sikerült a leginkább feloldania; közülük A szégyenlősség metafizikája ugyanúgy komoly hozadéka a gondolati költeményekben nemigen bővelkedő csehszlovákiai magyar lírának, mint az ember lényegi vonásaként felfogott szabadság méltóságáért perlekedő Esszé az angyali üdvözletről.

A Farnbauer-líra jellemzésére, használt fogalmak egynémelyikét (ontologikus-gnoszeo- logikus ihletés, az antropológiai lényeg iránti érdeklődés, logikai konstruktivizmus) teljes joggal alkalmazhatjuk az antológia legtehetségesebbjei közé tartozó Hizsnyai Zoltán költészetére is, egészen pontosan az egyik Hizsnyaira. Mert megismerünk líráján belül egy „másik” — kevésbé rejtőzködő —, mi több — hogy szövegeit ne csak a világ- szemlélet módozatai, hanem esztétikai értékük szerint is minősítsem —, egy harmadik arcot is. Ez utóbbin szeplők s a fáradtság jele; a kevésbé sikerült, félkész versek lázjele. Számomra ilyen, a képei közötti logikai kapcsolatokat túlzott homályban hagyó szöveg Az ismétlődés mítosza, a semmi lényegeset nem közlő Csontváry, a Patt című verscsíra, a Groteszk, amely a szójáték-ötletnek, a Teória, amely viszont a prózaiságnak a szintjén ragad meg. Sorok, töredékek, szövegfoszlányok tetszettek csupán a Csalétek, a Parancsolatok, a Jegenyék című verseiben is.

E szeplős arcot azonban szerencsére háttérbe tolják szebbik arcai; nézzük tehát inkább ezeket! Az egyik arc, a rejtőzködőbb, egy Hizsnyai-vers címével szólva A teljesség felől, a létköltészet tartományából néz az olvasóra. Jellemző, hogy fiatal költőnk mesterének, Weöres Sándornak ajánlotta versét. Melyik Weöresnek? — hangozhat el (s joggal) a kérdés. Nos: a Tűzkút korszak Weöresének, az ontológiai ihletésű magyar hermetiz- mus költőjének, az evidenciakeresőnek, akinél nem is az én, nem is a világ, hanem a kettő közötti médium: a reflexió vált a líra tárgyává; akinek eszménye tehát az a fajta, tematikusán nehezen körülhatárolható verstípus lett, mely — a költő frappáns meghatározása szerint —, nem valamiről, hanem valamit beszél.

Hizsnyai — kijárva a Weöres-iskolát, tanulóórákat véve Eugène Guillevictől, Paul Celantól — hasonlóképpen próbál nem valamiről, hanem valamit beszélni. Tőzsér Árpád szerint: „csak elvétve szól az emberi viszonylatokról, de annál intezívebben éli meg ezeket a viszonylatokat a tárgyak összefüggéseiben (...) a tárgyakban rejlő mikrokozmoszok felfedezésének a lehetősége izgatja”, tömören: az anyag „szerkezetébe” akar bepillantani (Irodalmi Szemle 1984/7). S a szellem szerkezetébe, tegyem hozzá én. Hizsnyainak az elvont tárgyiasság kategóriájába sorolható verseiből (Hitvallás Bokonon szerint, A tengerről, Szélről, kőről, égről ...sa majd csak később említendőkből is) logikai oppozícióknak egész sorát cédulázhatja ki az e nem könnyű szövegekkel megküszködő olvasó. Ilyenek pl.: az anyag—szellem, a véges—végtelen, a zárt—nyílt, a semmi—minden, a rész—egész, az univerzális—partikuláris, az általános—egyedi oppozíciő, s még néhány további elvontság. Az Erők a változás kategóriáját, szonettje (nota bene: az antológia egyetlen kötött verse!), A szavakra nyelv és valóság, jelentés és értelem fogalompárjait emeli be a költészetbe. Tudatosságra vall, hogy kedvelt motívuma, a fal (a megismerés útjában álló akadályok képi megfelelője), három versében is visszatér. Az egyik a Még egyszer a falakról, a másik a Csöndfái, amelyben így ír:

„Körmöm repedtéig kaparhatom

a falat, amelybe rakva a tudás:

ki vagy, ki vagyok ebben az ikerben,

amit a kő belőlünk rakott fel,

közénk építve egy csendes horpadást.”

„Ki vagy, ki vagyok? — kérdi Hizsnyai, s önmaga (és a nembeli lényeg) meghatározására törekszik harmadik fal-motívumos versében, a Guillevicnek ajánlott Levél.. .-ben