Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Szintézisek felé
KRITIKA sággal és az elkötelezettséggel mint az irodalomtörténészi pártosság legfontosabb megnyilvánulásával. Vizsgálódásai során a magyar nemzetiség kérdéseit a történelem szélesebb koordinátái közé ágyazza, hogy pontosan meghatározhassa a specifikus jegyeket és reálisan a társadalmi viszonylatokat (Kisebbségi szerepkörben]. Módszerére jellemző, hogy hiteles forrásokra támaszkodva rendszerezi a legfontosabb összegzőjegyeket, és mindig hangsúlyozza a haladó megnyilvánulások jelentőségét. Nem törekszik teljes mértékben kimeríteni témáját, de összegző szándéka egyértelműen megvalósul. Fónodnál a történelmi ismeretanyag számontartása a társadalmi fejlődés megismerésének fontos előfeltétele, a társadalmi fejlődés pedig az irodalmi és kulturális megnyilvánulások motiválója a társadalmon belül. Hogy a szerző az irodalomról hiteles véleményt formálhasson, megrajzolja a korabeli társadalom fejlődésének vonalait, megfogalmazza a magyar kisebbség történetének időbeli és térbeli határát (A kisebbségi helyzet koordinátái], A téma szélesebb körű kibontása nem nélkülözi a két háború közötti csehszlovák társadalom gazdasági szerkezetének ismertetését és a társadalmi viszonyok (anyagi és ideológiai relációk) feltárását sem (Gazdasági és társadalmi viszonyok Csehszlovákiában a két világháború között). A téma jellegéből adódóan a szerző külön fejezetben tárgyalja a gazdasági és társadalmi viszonyok által meghatározott ideológiai megnyilvánulásokat (Kisebbségi viszonyok és a politikai pártok tevékenysége]. Fontos és egyben nevelő hatású momentum annak a hangsúlyozása, hogy a polgári demokratikus Csehszlovákia a nemzeti kisebbségekkel szemben következetes elnyomó politikát folytatott, s a minimálisra korlátozta az önrendelkezés lehetőségeit. A mai nemzedék ugyanis — ahogy a szerző is megjegyzi — jobbára csak hallomásból ismeri ezt az időszakot, s némelyek (a törvényes rendelkezések alapján) hajlamosak idealizálni a korabeli viszonyokat, elfeledkezvén arról, hogy például a nyelvhasználati jog csak bizonyos szférákban és csak a német körzetekben érvényesült, tehát a törvény csak papíron létezett. Ennek a következménye volt többek között a „kisebbségi önvédelmi harc” jelentkezése is a politika területén, melyet elsősorban a különböző pártok létrejötte és működése jellemzett. (Országos Keresztényszocialista Párt, Magyar Nemzeti Párt stb.). Az ellenzéki pártok politikáját egyébként megalakulásuktól fogva a klerikális eszmeiséghez, a történelmi magyarság gondolatához való ragaszkodás (a Horthy-Magyarországgal való együttműködés) és a nacionalista, irredenta politika jellemezte. Emellett rendkívül fontos az a tény, hogy Dél-Szlovákiában Csehszlovákia Kommunista Pártjának széles tömegbázisa volt. Erre vonatkozóan a szerző bizonyításként az 1925-ös parlamenti választás eredményeit hozza fel, amikor a párt a legtöbb szavazatot az érsekújvári és a kassai járásban szerezte. (Ezeken a helyeken a párt a szavazatok több mint ötven százalékát kapta, de nem mellékes az sem, hogy a többi járásban a kommunisták a szavazatoknak átlag tizenegy százalékát szerezték meg, s így a magyarlakta vidékeken a leadott szavazatok száma átlagban meghaladta a huszonöt százalékot. Az 1935-ös választások idején pedig több dél-szlovákiai járás érte el a 20—30 százalékos eredményt.) A CSKP volt az az egyetlen politikai erő ebben az időben, mely következetesen harcolt a köztársaság egységéért, s a népek összefogását hirdetve lépett fel a fasizmus növekvő veszélyével szemben, s más népcsoportokkal együtt internacionalista módon pártfogolta a kisebbségi sorsba került magyarságot, szorgalmazta a nemzetiségi kérdés mielőbbi igazságos rendezését. Ilyen fontos társadalmi és politikai tényezők számbavétele után jut Fónod a magyar kisebbségi irodalom kialakulásának feltérképezéséhez. A „hagyománytalanság- ből” való indulás lényeges ismérve, hogy alkalmi toliforgatók és közírók tették meg az első lépéseket az irodalom felé vezető úton, a szervezőmunkában pedig a Tanács- köztársaság bukása után Csehszlovákiába emigrált írók vállalták magukra a meghatározó feladatokat. Az irodalom „életproblémáinak” elemzése után megvilágításba kerülnek az irodalmi élet szervezésével kapcsolatos problémák, a lapindítások és az irodalmi egyesületek tevékenysége. A szerző szemléletesen tárja fel a Szentiváni Kúria néven ismert irodalmi szervezkedés (1930 májusa) lényegét, és — Fábry kritikáját is felhasználva — rámutat annak jobboldali ellenzéki politikai érdekeket szolgáló törekvéseire, valamint „csődtömeg” jellegére (A kisebbségi irodalom
