Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Szintézisek felé
KRITIKA kialakulása és korszakai]. A húszas és harmincas években folyó irodalmi viták ismertetésekor lényeglátó párhuzamokat von, hasonlóságokat és különbözőségeket keres a romániai magyar, a vajdasági magyar és a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődési tendenciái között. Színesíti a képet az a tény, hogy a kisebbségi irodalom önállóságának és létjogosultságának megvitatása nem hagyta érdektelenül a magyarországi központi irodalmi fórumokat sem (1927-ben a Nyugat is foglalkozott a kérdéssel). A csehszlovákiai magyar irodalom „első virágzásának” korszakolása újszerűsége Fónod könyvének (A csehszlovákiai magyar irodalom két évtizedes fejlődése, korszakai és jellemzői]. A korszakolás kérdéseit az összegezések nemegyszer politikai szempontok szerint közelítették meg (Kemény Gábor: Így tűnt el egy gondolat, 1940), az egyértelműség hangsúlyozása nélkül. Fónod az irodalmi fejlődés legjellemzőbb szempontjait figyelembe véve vonja meg a két háború közötti kisebbségi magyar irodalom korszakainak határát, s három fejlődési szakaszról beszél: a műkedvelő irodalom éveiről (1919—1924); a kisebbségi irodalom formálódásának idejéről (1925—1929) és a realista, szocialista humanista és modern irodalmi törekvések időszakáról (1930—1938). Ezt a három fejlődési szakaszt a szerző részletesen jellemzi és megmutatja minden lényeges sajátosságukat. Nemcsak jellemez azonban, hanem megbízhatóan értékel is. A provincializmus és a műkedvelő irodalom megítélésében általában egybehangzóak a kritikusok, irodalomtörténészek véleményei, mert a „partikularizmus kultusza”, éppúgy, mint az elnéző kritikátlanság, egyértelműen gátolta az irodalom fejlődését. A húszas évek második felétől a szocialista irodalom kibontakozása és szervezése jelzi a csehszlovákiai irodalmi polarizálódást. Éppen ezért a szerző a kisebbségi irodalom formálódását a cseh és a szlovák irodalom eredményeinek, hatásainak és fejlődési alakulásának közegében vizsgálja. A baloldali mozgalmak ugyanis példát mutattak, éppúgy, mint a cseh Tvorba és a szlovák DAV tevékenysége. Az ellentétek harca meghatározóvá vált a kisebbségi magyar irodalom megteremtésében és kibontakozásában is, mert a haladó erőknek egyszerre kellett a harcot felvenniük a „kvaterkairodalom” ellen és kellett síkra szállniuk az „emberirodalom” érdekeiért és szempontjainak érvényesítéséért. Ezekben az években a lírában Győry Dezső mellett Forbáth Imre, Földes Sándor, Berkó Sándor és Vozári Dezső munkássága, a prózában Tamás Mihály, Darkó István, Egri Viktor, Jarnó József és mások alkotása, a drámában Sebesi Ernő, Merényi Gyula és Sándor Imre, az irodalomkritikában Fábry Zoltán mellett Szvat- kó Pál, Földes Sándor, Fenyves Pál, Peéry Rezső, Szalatnai Rezső és Vass László tevékenysége emelhető ki, amely döntő szerepet játszott a csehszlovákiai magyar irodalom későbbi fejlődésében is. A „kisebbségi géniusz” időszaka (1927—1930) után a harmincas évek elején lett döntő az a felismerés, hogy „az erkölcsi imperatívuszok nem helyettesíthetik az esztétikai elvárásokat”. így alakulhattak ki annak a feltételei, hogy elhatárolódott egymástól a műkedvelő és a kisebbségi életérzés művészi kifejezését vállaló és európai igényeket hangoztató irodalmi irányzat. így kerülhetett sor arra, hogy az „emberirodalom" valóságigénye majd a harmincas években átadja helyét a „valóságirodalom” törekvéseinek. Ezeket az érintett kérdéseket Fónod szintén nem elszigetelt megnyilvánulásokként kezeli, hanem rámutat a szovjet irodalom példamutató hatására, a haladó német irodalmi és művészi törekvések, valamint a cseh és a szlovák irodalom és művészi megújult eszmeiség befogadására is. Differenciáltan láttat és következetesen értékel: rámutat a jellegzetes szektás túlzásokra mint a baloldali kritika önként vállalt tisztogató szerepére, Fábry Zoltán és Balogh Edgár jelentőségére a munkásirodalom, a tényirodalom felkarolásában és szervezésében. Nem mellékes talán magyarázatként megjegyezni, hogy irodalmunkban a „valóságirodalom” valójában az „emberirodalom” folytatása volt, határozottabb eszmei és társadalmi feladatok vállalásával, merészebb célok eléréséért. Anyaga és témaköre a realizmus volt, az esztétikai és formai normákat az irodalom képviselői a változás közben alakították, úgy, hogy elsődlegesnek a tartalmat tekintették, túlfokozva annak szerepét. Fónod ezzel kapcsolatban így summázza véleményét: „Ez a szemlélet az irodalmat egyértelműen az osztályküzdelmek szempontjainak rendelte alá. Mégis, ilyen irányú túlkapásai ellenére is ösztönzést adott a társadalmi valóság
