Irodalmi Szemle, 1987

1987/7 - NAPLÓ - Rákos Péter: Búcsú Sziklay Lászlótól

fontosabbnak ítélt tanulmányait, melyeket Magyarországon és külföldön számos folyóirat közölt, három kötetben gyűjtötte össze: Szomszédainkról (Budapest, 1974, ajánlva „apám és anyám emlékének"!, Visszhangok (Bratislava, 1977, ajánlva „leghűségesebb társam- nak-feleségemnek" 1 és Együttélés és többnyelvűség az irodalomban (Budapest, 1987). A három kötet anyagából kirajzolódnak életműve erővonalai; tematikai és szemléleti bőségüket és változatosságukat a címek mégoly hosszas sorolása sem érzékeltetné. A súlypont a szlovakisztika és a szlovák—magyar kapcsolatok; igen jelentős számú cseh tárgyú vagy érdekű tanulmány, átfogóbb közép-európai vagy „kelet-középeurópai" adatfeltáró vagy tipológiai jellegű értekezések s a komparatisztika elmélete iránti fokozott érdeklődés, mely jelentős módszertani tanulmányokat termett. Rajzoljuk tovább a képet, a legszembetűnőbb vonásokat: tudományos és szervező tevékenysége mellett is megmaradt nevelőnek, pedagógusnak, magyar és szlovák utánpótlásról gondoskodott, aspiránsok vezetője, tanácsadója volt. Európa-szerte rendezett s szakmájába vágó fontos kongresszusokról, értekezletekről, szimpóziumokról ritkán hiányzott, az a fajta tudós, akit egy elterjedt úzus „a tudomány diplomatájának” szeret nevezni, de ez nem illik rá Sziklayra: az ő szellemi-testi mozgékonysága, fürgesége sohasem a diplomata rugalmasságát, mindig a küldetésében örömet lelő ember szívélyességét sugározta. Maradandó nyomot hagyott mint számos tanulmánykötet szerkesztője is. Némi szubjektív önkénnyel emelem itt ki a Tanulmányok a csehszlovák—magyar irodalmi kapcsolatok köréből címűt (Budapest 1965j, mely a két ország akadémiáinak közös vállalkozása volt s Déjiny a národy címmel cseh és szlovák nyelvű változata is megjelent, továbbá Sárkány Oszkár műveinek az ő gondozásában megjelent kiadását Budapest 1974); de számos egyéb, európai érdekű kiadvány szerkesztésében is részt vállalt.

Tanár, tudós, szerkesztő, szervező — s bizonyára számos további vonással lehetne vagy talán kellene is gazdagítanom a bennünk továbbélő portrét, de ehelyett személyes élményként felidézek egy látszatra epizódszerűt: Illyés Gyulának írt, 1966-ban kelt s tizenkét évvel később nyomtatásban közzétett két levelét, melyek Sziklay „szémantikai gesztusának” (írt ó elméleti tanulmányt a prágai iskoláról is!) szép megnyilatkozásai. Az egyébiránt méltán csodált s jó ügyben buzgólkodó költőnek szerényen s tapintatosan bár, de határozottan adalékokat, tájékoztatást nyújt, hogy érvelését a problematikában benne élő tudós illetékességével megigazítsa s ezzel meg is támassza. A magyar-szlovák viszonyról szólva arra figyelmeztet e levelekben, hogy itt nem csupán etikai, hanem lélektani kérdésről van szó; a kérdések örökösen egyoldalú „tálalása” helyett az audiatur et altéra pars fontosságát jelzi — mindkét félre kötelezően. Hangsúlyozza, amit ösztönünk értelmünket megelőzve is sejtett már, hogy „a nemzeti torzsalkodások felszíne alatt közös atmoszféra alakult ki” Közép-Európa nemzetei között. S polémikus hangvétellel állapítja meg, hogy ,Bartók és Ady öröksége nem illúzió: harcos humanizmusuk ismeri a türelmet is, nem hazudik, nem színlel, de várni tud". Ez a hite — mint mindannyiunké — azelőtt is, azután is sok csalódásnak volt kitéve, de sohasem kapott halálos sebet. Sziklay nem államokban gondolkozott, hanem nemzetekben. Talán nem is nemzetekben, hanem városokban. Vagy nem is városokban: emberekben. Tudta, hogy a tudósnak mindenkor kötelessége a részletek fölé emelkedve az általánost keresni, látni a fától az erdőt; de oly korban élt e földön, amikor néha éppoly fontosnak s nehéznek látszott a fordítottja is: látni az erdőtől a fát. Ö látta. S ez a nobilis magatartása és képessége itt maradt nekünk és az utánunk jövőknek.

Rákos Péter