Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - Adalékok Fábry Zoltán levelezéséhez II.
ADALÉKOK FÁBRY ZOLTÁN LEVELEZÉSÉHEZ II. Néhány új dokumentum a Hagyatékból Fábry Zoltán levele I. L.-néhez. Stósz, 1927. január 29. Kedves Maca, mindenekelőtt bocsássa meg, hogy gépen írok, bár privátlevelet géppel írni nem tartozik a dicsérendő dolgok közé, de utolsó levelemen is láthatta, hogy mennyire elromlott az írásom és nem akarom, hogy levelem miatt esetleg órákat tanulmányozzon, azután: nekem is jobb így. Egy idő óta nem bírok tollat fogni és mert írásom annyira leromlott, hogy az már az olvashatatlanság határait érte el, egy írógépet kellett beszerezni és ma ez olyan nekem, mint a megváltás: gép nélkül már nem is tudnék létezni. Ez tehát az egyik, ami miatt bocsánatot kérek, a másik, hogy igazán kedves levelére csak most válaszolok. Tény, hogy nem vagyok már az a levélíró, aki voltam. Akkor talán leveleimben éltem ki mindazt, ami bennem volt, most ez a hivatásos folytonos Írás nemigen enged időt levelezésre, pláne ún. magánlevelezésre. Aztán annyi minden, hogy igazán be kell látnia és megbocsátania bűnömet. Ha most írok, akkor ez csakugyan válasz a levelére, melyért igazán nem haragszom, legfeljebb egy-két dologról fel kell világosítanom, tévedést és rossz hiedelmet eltüntetni: magamat igazában úgy megmutatni, ahogy és amilyen vagyok, úgy hogy talán még jobban nem fog érteni és talán — megvetni. Nem baj Maca, én ezeken a dolgokon már rég túl vagyok. Rólam az ítéletet az utánunk következő generáció fogja kimondani, mert az igazán meg fog látni. Ezt úgy tudom és hiszem, hogy ezen nem változtat semmi. Kezdődik tehát a védbeszéd, mely egy kicsit, mint minden írásom — vádbeszéd is egyúttal. Az első tévedése és félelme, hogy én az ellenséghez pártoltam át. És nem mondja ki, de érezni lehet, hogy a cseheket érti alatta. Engedje meg, hogy nevessek, és megnyugtassam: nem, ennyire nem juthattam. A cseh nacionalizmust éppúgy utálom, mint minden más, csak a hatalmasok érdekét és a szegényeket kisemmiző nacionalizmust. Hogy mindjárt az elején tisztán lásson és elrettenjen: íme a hitvallásom: minden sorom, egész életem a kisemmizetteké, az újra háborúba indítandó emberbarmoké. Életem: az emberé, minden emberé, minden egyformán szenvedő kreatúráé és elsősorban a legkínzottabbé: a proletáré. Kommunista vagyok? Lehet. Nem pártember, de kommunista annyiban, hogy küzdők a kapitalisták álarc-nacionalizmusa ellen, úgy ahogy egy Barbusse küzd, úgy ahogy minden ország és minden nyelv első emberei küzdenek, mert az a jövő és a lelkiismeret parancsa. Mindenki, akinek a tolla az emberi önrendelkezés felelősségéért harcol, csak így írhat hazugság nélkül. Maca én ordítani tudok fájdalmamban, magyar fájdalmamban, amikor látom, hogy egy bűnös prostituált nacionalizmus hogy keríti magukat a magyar tömegeket új gazemberségekbe, hogy újra mészárszék-állat legyen a magyar föld embere, csakhogy rabszolgatartőik: urak, méltóságok, mágnások, papok és főzsidó mások öröméletét uzsorázzák. Hiába volt Ady, nem ébred a magyar. Maca, maga, aki annyira szerette Adyt, maga, hogy nem tud még az ő szemével látni. Magukat egy bűnös atmoszféra terrorizálja. A jó urak gondoskodnak arról, hogy ez az atmoszféra el ne múlhasson, hogy az ő jólétük el ne múlhasson. Pedig hiába miaden: történeti szükség, hogy elmúljon. A főurak után jött a palgárság kora, a polgárságé, mely a tőkének prostituálta magát és tönkretett minden emberi hitet, elvezetett a minden idők legnagyobb mészárszék-gyilkolásához: 1914-hez. Szűz talaj kell, új kezdés, a felhasznált televénynek pusztulni kell. Kell, hogy most a ne
