Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - Dusza István: A festő arca
DUSZA ISTVÁN A FESTŐ ARCA ., teljes lévén hittel és erővel, nagy csodákat és jeleket cselekszik a nép között." (Űjtestamentum. Apostolok cselekedetei 6—7.) M int magányos tölgyfa a gömöri dombok egyikén, a nyak úgy nő ki a vállból, s a főt kerek lombkoronaként emeli a magasba. Fölötte a nap lebukni készül. Fényt! Fényt! Fényt! A nap sötét. így a fényt mindig keresni kell. Ezt tette Rafael, Vincent, Tivadar. Egy festő néz vissza rám. Szemsugara a képig ér. Mintha keze is visz- szanyúlna ... Hátát szobám falához támasztotta, s mint templomok tövében pihenő próféta, elmerengett. Kezébe vette, s rácsodálkozott a rajzra, mint apa felnőtt fia gyermekkori fényképére. Apróság, mondta akkor, pedig e gesztussal felértékelte fiatalkori önmagát. Oly ritkán volt hajlandó erre, mert szüntelenül a kétség, a keresés, az alkotásbeli szenvedés foglalkoztatta. Csak a meg nem festett képeit szerette ... Nem gondoltam volna, hogy tíz esztendő múltán szimbólum lesz e rajz. Mi más történhet akkor, amikor az igazságtétel lehetetlen, mert az elkövetett bűnhöz képest a büntetés mindennemű szigorúsága csak kegyosztás lehet. A gyilkosok méltó büntetésének tartanám: nemtelen vérüket éber tudattal lássák elfolyni. Már csak a rajzok, a festmények maradtak. Egy művész életének és a világnak gyönyörű metaforái. Nem tudom, van-e közöttük más önarckép. Ez most már bizonyosan azzá lett. Olyan, mint egy kegyetlen önsors-jö- vendölés ... Akkor elsötétül a világ. A fekete nap fuldoklott az égen. Az őrült ámokfutó keze ütésre lendült. Egy festő arca szakadt a tájba, fog- fosztottság az ilyen halál, mert a zseni elpusztíthatja önmagát, vagy lassú kínhalált halhat a világtól rettenve, de őt senkinek nincs joga elpusztítani. Tehetségével kiküzdött joga ez, mint az alkotás. Így amikor kettészakad a test és a lélek, saját életéről dönteni is joga van ... Képeket őrizgetünk, mert mást már aligha lehet tenni. Talán bizakodni, hogy jön majd valaki, aki ismét elindul megkeresni a fényt. Jöhet-e még?
