Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - Mészáros Károly: Ivászat
MÉSZÁROS KÁROLY IVÁSZAT Dúdor István halálára E gy nappal temetése előtt, távol a halottól, hárman ülünk egy kávéházban. A lesújtó hír hozott össze bennünket, és szótlanul iszunk Dúdor István emlékére (akartam mondani: egészségérej. Ha itt volna, most inna velünk egy pohárral, mert egyikünknek sem volna lelke nem fizetni neki, aztán megvakarná — amolyan majomszerű mozdulattal — gyér haját, és morogná: ideges vagyok! Zárt ajakkal mondja, senkihez sem címezve, csak úgy, a vakvilágnak, és mi valóban látnánk, hogy ideges. Az utóbbi időben már nehezen ültünk le vele inni, nehéz lett, rossz társ, mint egy gyerek; inkább egy húszassal, ötvenessel szabadultunk tőle: — Itt van, Pista, igyál! Morgott ilyenkor, hogy veletek már inni sem lehet, aztán eltűnt néhány napra, hónapra, évre ... Tizenöt évnél is több, hogy képeket vettem tőle; akkor még nem volt festőművész, csak tehetséges Dúdor Pista, akit csodáltunk. Ott ültünk harmadik emeleti lakásom szobájának közepén, körbe-körbe rakta képeit, és nézegettük. Egy képére ma is tisztán emlékszem — valami furcsa, keresztre feszített Krisztust ábrázolt. De nem a szelíd és fájdalmas Jézus Krisztust, hanem a dühtől torzult arcút, a haragos Krisztust, aki elégedetlen a sorsával, és emészti a düh, hogy így elbántak vele. Ilyen lehet az arca most — ötlött fel bennem. S tovább hallgatunk. Én barackot iszom, József borovicskát, László fröccsöt. Nem akartunk veled inni, Pista! A könnyebbik megoldást választottuk: elküldtünk magunk mellől! De ez sem igaz. Azt akartuk, hogy te sem igyál. Nem akartuk, hogy igyál! Fájt nekünk a te nagy ivásod, melybe belefojtottad életed. Most mégis iszunk emlékedre egy barackot, egy fröccsöt, egy borovicskát, amíg fel nem oldódik a görcs... Igyunk, már nem kell félnünk, hogy betoppan, és ... Igyunk, már nem kell félnünk, hogy eldől valahol... Igyunk! Két házzal odébb, a sarkon, végeztek vele ... Igyunk, mielőtt a sírba lekerül. Nem volt jó ivó, csak ivó. Belebújt a sárba, egyre jobban fúrta magát bele. A földi iszap végül is elnyelte. Igyunk — mondom. — Ennél többet — és jobbat — ma már úgysem tehetünk érte ...