Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - Soóky László: D. I. eljövendő emlékének
SOÓKY LÁSZLÓ D. I. ELJÖVENDŐ EMLÉKÉNEK 1 Ha madár leszek, ne bántson már senki, sörétrajok se kísérhessenek, csak a hőmezőket karcolom az árnyékommal. Áldozni készülök ama nagy hegyen, ne verjen meg hát senki, még ők se, akikről azt hittem, hogy a barátaim. A nagy kiállításokon odaálltak a Krisztusaim elé és együttéreztek velem, hánytam, volt velem valaki, s adott egy szál napvörös rózsát, hogy megalázzon. Eltartottam magamtól sírmesszire, féltem, lángolt a rózsa, ezt senki se látta, mert a Krisztusaimat nézték, s lesték, hogyan ciceréznek majd a tehénfejű menyasszonyokkal. Azt se vették észre, hogy a zongora útra kelt, s repült, repült a fehér ruhás lánykával, mint ahogy azt sem, hogy a világító bogarak átkeltek a falon, s beköltöztek a savós szemekbe, miközben gyászba borultam és nem volt fehér ruhám, hogy ez a gyász hozzám méltó legyen. Könnyű koporsót loptam, s eveztem, eveztem az aszíaltfolyón, hogy a vaskerítésen át összevicsoroghassak a sátánnal. Ök mondták: te vagy a sátán, pedig csak a holdra ugattam, ketten ugattunk Bohumil Hraballal, a Stvanicéről néztük a Holdat, lent is volt és fent is, mi középre ugattunk. Azt a virágot nem lett volna szabad, tüskéire szúrva gőzölgőit a szívem, visítottam, mint az égő patkány, s arról álmodtam, hogy anyámmal, apámmal egy feldíszített karácsonyfa alatt állunk, valaki csilingelve közeleg, nem emlékszem ilyen álomra, mégis tudom, hogy létezik. 2 Elmondom hát! Harangoznak. A megtébolyodott torony szárnyat bont s elviharzik, nyomában üstököscsóva, én a kakas hátán ülök, s tőrt szurkálok a csillag szívébe.
