Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - Kulcsár Ferenc: Hétköznapok Golgotája
tód: s megcsókolni a tavaszt, de ott valahol, kint, kint... Dolgozószobám őrzi egy tíz év előtti „elképesztő” Önarcképedet, amely alá ezeket a sorokat írtam egykoron: Gyors madárraj-villogással, nagy hegyiszél-csillogással a kényes páva surrog itt, rajokban ménkők követik. Fájó szája csönddel híres, ő a kényes szellem: lépdes hétcsizmásan, ingerülten, teljes sorsunkba merülten. Nos, ez az Önarckép, nemzedékünknek ez a rongyos bohóca hatalmasan szembeszáll az Or Genezis-beli kinyilatkozásával, és „Methusélah kilencszáz hatvankilencz” esztendejét követeli magának vissza az Őrt ól, ha másként nem, hát úgy, hogy a nyílként szívbe surranó napok évek és évtizedek mérgét és mézét zúdítsák a szív éléskamráiba. Csak ekként vált, válhatott lehetségessé, hogy találkozásaink során, mintegy a kegyelem érintettjeiként, arcunkon tragikus mosollyal kétszáz, háromszáz, négyszáz éves önmagunkról számoltunk be egymásnak, mi, akik — barátunk és nemzedéki ár sunk szavaival — itt minden követ megmásztunk mint a gyíkok, s már négyezer arcunk sáros, már negyvenezer lábbal lépnénk, s akiknek éberen is mellünkig ér a víz, az álom és a halál, igen, a halál, mely ha értünk jön majd, temetésünkre szimfonikus zenekart rendel: az Örömódáí játszó negyven csontváz-hegedűst... Mégis: te mégis a szenvedés és boldogság nagyságos útját választottad, az igazán bátrak útját — ebből támadt a láthatatlan angyalszárnyat és glóriát viselő dereski festő minden látható nyomorúsága; az a nyomorúság, ami valójában legendává emelkedett, mert bizonyítéka lett a lélek test feletti győzelmének, a lélek ama derűjének, amelyben mindannyiunkat, barátaidat sokszor és bőségesen megfürdettél, s amely ezután annyira fog hiányozni nekünk. A te szeretve-szenvedélyes igazságkeresésed, teljes mezítelen-voltod azt a bizonyos íratlan esztétikát, a Pilinszky János emlegette evangéliumi esztétikát idézi fel bennem, amelynek alfája és ómegája a már annyit említett szív, az az emberi szív, amely a jézusi pillantás szeretet-tüzé- ben lüktet... Most utólag fogalmazódik meg bennem, Pista, hogy te valójában mindig úgy jelentél meg közöttünk, mintha a világ minden terhét magadra vetted volna, s ez — Simon Weil szerint — az ártatlanság gyönyörű jegye, az ártatlanságé, melyre csak a gyerekek és az igazán nagyok képesek; igen, aki képes kiküzdeni az ártatlanság jegyét, az már a tisztaság birodalmain, a meztelenség fájdalmas szépségein is túljutott, s szívéből Isten szelíd mosolya sugárzik. Én így érzem és így tudom, s ha műved, melyet bőségesen osztottál szét embertársaid között, ha műved majd rendeződik, talán igazolja sejtésemet.
