Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - Jaroslava Pašiaková: Tisztelgés Turczel Lajos előtt
682 csészkar docense, dr. Veseiá kandidátus, a prágai Keleti Nyelvek Intézetének munkatársa, a prágai dr. Kindl és szerény személyem] nem adtuk fel, tanárainknak, első munkahelyi vezetőinknek az érdeme — hiszen munkahelyünkön kezdtük valójában kiaknázni és felhasználni mindazt, amit a prágai alma materből magunkkal hoztunk. Első felettesem, Sas Andor tanszékvezető docens egyénisége, széles látóköre, a haladó cseh hagyományok és személyiségek (Húsz, Komenský, Mácha, Pa- lacký, Masaryk] iránti tisztelete segített működésem első, bátortalan éveiben megtalálni a helyes irányt, megérteni tevékenységem mélyebb értelmét a cseli- szlovák—magyar kontextus viszonylatában. Ám Turczel Lajos személyisége, szíves és barátságos patronálása jelentette számomra az igazi út megtalálását — máig ható, követendő példájával. Lelkes, áldozatos, precíz pedagógiai és gazdag tudományos munkássága a mai napig utolérhetetlen példaként áll előttem, mind munkamódszerét, mind a vizsgált anyaghoz, irodalomhoz való szeriózus hozzáállását tekintve. Nemrégiben újra alkalmam volt megcsodálni fiatalos lendületű, szenvedélyes előadásmódját, Prágában, a Csehszlovák írószövetség székházában a Kassák Lajos centenáriumának alkalmából rendezett tudományos konferencián: ismét bebizonyította, hogy folytonosan és fáradhatatlanul kutat új és új adatok után. Jól emlékszem, ahogy működésem kezdetekor írásra biztatott, s egy nap maga vitt el az Irodalmi Szemle egykori szerkesztőségébe, a Szlovákiai író- szövetség székházéba. Bemutatott az akkori szerkesztőknek, s azóta is ez a folyóirat szakmai ténykedésem fő színtere. A hetvenedik születésnap Turczel Lajos életének fontos állomása, ám munkájában ez csak egy új kiindulási pont további alkotói sikereihez — ezért is ideje elgondolkoznunk eddigi tudományos eredményein. Első két tanulmánykötetének (Írások mérlegen, 1958; írás és szolgálat, 1965] megjelenése után tette közzé legjelentősebb irodalomtörténeti monográfiáját a Két kor mezsgyéjéül [1967], melynek alcíme teljességgel fedte a vizsgált problémakört: A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között. Ez a könyv objektív marxista szintézisre törekvő szemlélettel térképezte föl a szlovákiai magyar irodalom történetének fehér foltjait. 1918 után a szlovákiai magyar irodalom fejlődése nem nagyon kedvezett a tudományos tevékenységnek, hiányzott a budapesti hátország, nem volt új, állandósult központja sem, az egész magyar kulturális élet szervezete nehézkes, esetleges volt. „Az irodalmi gócpontok jelentősége, hatása fluktuál. Ma Kassa, tegnap Pozsony, volt idő, mikor Losonc, és lehet, hogy holnap Prága ...” — írja 1927-ben a Berlinből figyelő Farkas Gyula, jellemző erre az időszakra, hogy a Csehszlovákiai Magyar Irodalmi Szövetség által 1937-ben A magyar tudományos és szépirodalom fejlődése Szlovenszkón 1918 óta napjainkig címmel kiírt pályázatra csupán egyetlen munka érkezett, amelyet teljességében nem publikáltak (és nem is díjaztak]. Az anyag egy részét a szerző, Zapf (Bellyei] László közölte magyarul a Pavel Bújnák tiszteletére kiadott gyűjteményben. Turczel Lajostól tudjuk: ezt a munkát nagyra értékelte és gyakran idézett belőle a szlovákiai magyar irodalomtörténet két háború közötti képviselője, Kemény Gábor. A Két kor mezsgyéjén c. könyv a szlovákiai magyar irodalom fejlődését érintő részproblémák első tudományos igényű szintézise, melynek objektív rendszerezettsége kitűnő alapot teremtett a további elmélyült, elemző-összefoglaló tanulmányok számára. Turczel Lajos úttörő jellegű munkájában, a Hiányzó
