Irodalmi Szemle, 1987

1987/7 - Alkotni az ember nevében (A hetvenéves Turczel Lajost köszöntjük)

674

ALKOTNI AZ EMBER NEVÉBEN

a szerzőknek a könyveivel a jelenkori fiatal ember jelenik meg határozottabban az irodalomban, akit a korára nézve fiatalabb olvasó követ. (...)

Alkotómunkánkban van mire támaszkodnunk, van miből kiindulnunk. Mégis fel kell tennünk, drága barátaim, az alapvető kérdést. Elégedettek lehetünk-e irodalmunk egészének jelenlegi állapotával, azzal, amit tenni szándékoztunk? Nem azzal, amit megtettünk, hanem azzal, amit megtehettünk volna és meg kellett volna tennünk. Azt hiszem, a kérdést így kellene föltennünk országunk egész életében, társadalmunk minden egyes területén és láncszemében. Erre maga a jelenkori élet realitása kényszerít bennünket, az elégedettségre sem jogunk, sem időnk nincsen.

Csehszlovákiában ma évente mintegy ötszáz új könyv jelenik meg szerzőinktől. A mennyiséggel tehát igazán elégedettek lehetünk. A munkát, elsősorban a szellemi munkát mennyiségi mércékkel mérni azonban mindig felelőtlen és veszélyes dolog. (...) Az irodalmi mű értéke sohasem a teleírt kéziratlapok számától függött, hanem attól, mivel vannak ezek a lapok megtöltve, milyen mély és tartós benyomást keltenek az újonnan létrejött művek az olvasókban. (...)

Még mindig gyakran adnak ki nálunk átlagos és átlagon aluli, konvenciózus, gondolatilag sekély, tehát néma könyveket. Kiadják s gyakran népszerűsítik is azokat a szerzőket, akik a jelenkor bonyolult és égető problémavilágából marginális, emberileg és társadalmilag jelentéktelen témákat és kérdéseket választanak ki, akiknek működése nosztalgiával rezonál a régi időkre s a szocialista mától elidegenedett rétegek és egyének gondolkodására. Ez az irodalom lényegében a sznobizmusra, a régi tudat vonásaira számít, arra, hogy a tudat nem minden körülmények között kész az új megértésére és elfogadására. Még mindig fel-feltűnnek puszta „olvasmánytermeléssel” foglalkozó szerzők, akik egyszerűen csak keresni akarnak. (Az ilyen szellemtelen alkotások megjelenésének egyik fő oka a könyv túlságos kommercializálása, a kiadók gazdasági érdekeinek érvényesítése. Ezt az állapotot mindkét nemzeti kongresszusunkon joggal bírálták az írók. Szervezetünk sajnos nem elég eros ahhoz, hogy a párt kulturális politikájának ezt a komoly elferdítését megakadályozzuk.)

Számos mű főalakja meg nemritkán a rokonszenvvel ábrázolt „antihős”, akinek megformálásából hiányzik a konstruktív bíráló szellem és mindenekelőtt a tévút elhagyásának, az életbeli aktivitás megtalálásának vágya. Ez könnyebb és az irodalom történetében sokkal „beváltabb” módszer, mint fekete-fehér és leegyszerűsítő klisék nélkül mutatni be napjaink új emberét, azt az embert, aki az olvasók szeme előtt fejlődik, vagy már eleve erős, igaz szocialista személyiségként nyilatkozik meg. Éneikül pedig nem lehet meg a szocialista irodalom. Hiszen életünk fő és meghatározó aktőrje éppen ez az igaz, tevékeny és bátor szocialista személyiség, a munkás, a mérnök, a technikus, a földműves, a tudós, az orvos, a tanító, szóval bármiféle foglalkozású ember, aki szembeszáll mindennel, ami régi, elavult és élősdi. Az ilyen emberek mozdítják előre a társadalmat, képviselik korunk erkölcsi potenciálját, az élet reális fejlődésének dinamikáját, emberi sorsuknak ezért dominálnia kellene a műalkotásokban. (...)

Nyíltan be kellene tehát ismernünk, hogy irodalmunk mind ez idáig nem ér fel teljes mértékben korának nagyságához és szükségleteihez. Nem elég bátor a társadalmon belül létező alapvető problémák felfedezésében és elemzésében, a kiutak és a megoldások keresésében. (...) Ha helyt akarunk állni, nem topoghatunk egy helyben. Elengedhetetlenül szükséges, hogy megszabaduljunk minden bennünket fékező nehezéktől, a kényelmességtől és a leíró jellegtől, a langyosságtól és a közömbösségtől, a rutintól és a fogyatékosságok elhallgatásától, a kölönctől, amely a valóság alkotó megközelítését akadályozta. (...)

Eszmei-alkotó szervezetünknek — tehát föderális és mindkét nemzeti szövetségünknek — ezért az lesz a legfontosabb feladata, hogy az elkövetkező időszakban tanulja meg kihasználni a lehetőségeket és az eszközöket, és az eddiginél jobban, hatékonyabban teremtsen lehetőségeket új, eszmeileg és művészileg érett, társadalmilag fontos és bátor műalkotások létrehozásához. (...)

Most engedjék meg, hogy látszólag eltérjek a témától. Az a kor, amelybe éppen belépünk, mélyreható változásokat hoz a társadalmi élet minden szférájában. Megvalósítani, tettekkel megtölteni a változást nem kevésbé forradalmi feladat, mint amilyen egykor a szocialista indusztrializáció és a mezőgazdaság kollektivizálása volt. Tudjuk, s mi idősebbek emlékezünk is rá, hogy az ilyen mélyreható, a gondolkodás és a meg-