Irodalmi Szemle, 1987

1987/6 - HOLNAP - Csóka Tibor: Hétközélet

UTÁLOM A VILÁGOT, A SZENTSÉGIT!!!

Soha a büdös életben nem tudtam, hogy a lógósokat, a piásokat, a bunkócs- kákat miért szeretik a nők. Miért epedeznek értük, leveleznek velük, ha meg a büszkeségükbe taposnak, miért tűrik mosolyogva? Miért?

Nyár van. Meleg és cuki idő. Én meg itt rohadok az intézetben. De nem sokáig, mert megyek. Ma hozza a srác a hálózsákot, és már indulok is. Hódít- lak, világ! Stoppal megyek, aki felvesz, kérdezősködik, ki-mi vagyok.

A hely kicsi, két medence, vendéglő és pár házikó. Az egész most van épülőben.

Reggel azon tépelődöm a medence szélén ülve, hogy kivel osszam meg a magányomat, amikor megjelenik ő. Bikinije kihívóan pici, isteni a teste, s amikor a szél elhozza desodorjának illatát, egyből beleszeretek. Az illatba és viselőjébe.

Úszni ment. Én is. Gyönyörű volt. Én nem. Véletlenül nekimentem, mondom, bocs, készakartam. Erre felnevet. Hangja bebársonyozza a füleimet, gyere röpizni. Több se kellett nekem. Vagyis kellett volna. Csak nem volt. Ketten ficánkoltunk a labda alatt. Bemutatkoztunk, és meghívtam vacsorára. Kissé levert a válasza, mert elfogadta. Ez azt jelenti, hogy fát kell vágnom. Vacsorát szereznem. Elintézem, semmiség. Úsztunk, napoztunk, röpiztünk, napoztunk, röpiztünk és úsztunk. Közben meg csevegtünk. Főleg magáról fecsegett, sokszor megzavart abban, hogy összerakjam gondolataimat. Mindig kilógott egy-két kocka az összképből.

Beszél, én meg bámulom. Elmosolyodik, és megcsókol. Leérettségizett, felvették a fősulira. Már papiruszt is kapott. Hát te mit csinálsz? Tolvaj vagyok. Elkámpicsorodik, mire megnyugtatom: a napot lopom. És amúgy mit csinálok? Hivatásos hazudozó vagyok. Hiába. Hiha. Hiha. Hehehe.

Hétkor adtam találkát... Addigra pont megsütöm a szalonnát, kenyeret vettem, paprikát loptam. A tűz körül padok, egy ugrás az erdő, a rengeteg. A fejszét a kezembe veszem, a tőr már az övemben. Épp indulok, de valaki kiabál. Hiha, várj, jövök, megyek, rohanok, megyek veled fáért. A közepén megérinti a vállam. De jó, de jó, majd elolvadok, de fagypont felett enyém a világ. Nem megyek tovább. Ügy nézel ki, mint egy profi gyilkos. Félek tőled.

Kezdi. Azt hittem, ő más. Hogy nem fogja. De kezdi. Befordítom a szemgolyóimat és pofon nézem magam. Ez a trükk mindig sikerül. Sötétbarna a hajam. Szőrös vagyok, a bajszom fekete. A szemöldököm összenőve. Szemem szomorúbarna. Ez mind én vagyok. Hogy nem Adonisz, az szent. Kezébe adom a fegyvert, de elneveti a dolgot.

Szájon csókol. A nyelvem! Az ereim! A szívem! Ne engedd, hogy hülyére csókolja a szívemet.

Behunyt szemmel karolom.

Délelőtt meglógtunk szigorú szülei szigorú szemei elől. Egymás mellett fekszünk a réten, hallgatunk. Rám fekszik, csókol, én csókolom, ő, én, ő, én. Forog velünk a világ, mi meg a világgal. Leveszem a melltartóját, és nem hagyom abba; jó vagy, liget, levegő, lepke, szép vagy, fa, felhő, fű, különös vagy, Yvett, Yvett, Yvett.

Két éve járok egy fiúval és elvesz feleségül. De téged szeretlek.

Karmold össze magad! Nem mondom el neked, hogy éjjelente veled álmodok. Férjhez mégy, de engem szeretsz. Hihának hívsz, megszerettelek, és utálom az egész világot.

Utolsó este vagyunk együtt. Mindent tudok rólad, és te semmit rólam? Nincs rajtam semmi különös. Intézetis vagyok, és tizenhét múltam. Nem hiszed el.