Irodalmi Szemle, 1987

1987/6 - VALLOMÁS - Mészáros Károly: Ősök keresése, avagy végy példát a Dunától

VALLOMÁS

apja a század elején —. és így tovább, vissza Dózsáig, és azon túl is. ..

Egy hosszú marhaistálló végében áll, hajlottan és öregen, fogatlan szájában görbe pipa: ez nagyapám. így jelenik meg emlékezetemben, s így festhetett minden ősöm: születtek, éltek és meghaltak, jellegtelenül és jelentéktelenül, mégis törhe- tetlenül és legyőzhetetlenül; újrateremtették magukat, mint. a kert végi gaz.

Most itt tartunk, a 20. század második felében, évezredes múlttal gazdagon, s e tenger időhöz viszonyítva mégis szegényen. Apámmal, aki egyre jobban kezd hasonlítani a képen látott és emlékeimben őrzött nagyapámhoz (s lassan én is kezdek hasonlítani őreá), itt állunk a sülyi Duna- töltésen, és nézzük, mint változik el gyermekkorunk tája (övé is, enyém is), mint nyűnek el hatalmas gépek ősrégi fűzfákat, temetnek be ágvizeket, kanálisokat: emlékeket.

3 REKVIEM A DUNA-TÖLTÉSEN

Állunk a sülyi Duna-töltésen apámmal, és nézzük a földhányásokat. Mellettünk elbúg egy roppant teherautó. Prüszkölünk, köpjük a port, aztán fájdalmasan szétnézünk. Nincs már meg az a szépséges Du- na-ág, amelyben még évekkel ezelőtt oly nagyszerűen lehetett fürödni, s amely — valahol Bodak alól indulva és Vajkánál véget érve — hatalmas és gazdag és gyönyörű szigetet alkotott az Öreg-Dunával, s ahol télen-nyáron lehetett erdőleni. Nyáron száraz ágakat gyűjtöttünk, télen ölfát. Természetesen pusztulásnak indult fákat vágtunk ki, mint ahogy mindenki a három faluból. De akárhány ladik fát szedtünk is össze, mindig maradt ott elég, mindig sűrű maradt és szépséges. Az er- dölléssel csak rendben tartottuk a területet. Mindnyájan gazdái voltunk a hatalmas kertnek, és ő hálából ellátott bennünket téli-nyári tüzelővel.

Ma már nincs így. A folyóág eltűnt, vagy csak töredéke maradt, a tájat sem menthetem meg; s a sziget — most már nem is sziget.

Állunk a töltésen, apám a biciklire támaszkodva, fájós lábát dörzsölgetve mondja:

— Ez bizony eltűnt... Nincs már itt semmi.

S legyint.

Megfordítja a kerékpárját, és hajt el,

Én — miközben hajtok utána — egy pillanatra még felidézem a folyóágat, amelyet egyszer — mikor is? negyed százada is van már — nagyfejszével úsztam át. Ma is érzem a mélységet, amint húz lefelé, egyre lejjebb merülök, ahol hidegebb a víz. „Ha most görcsöt kapok!” Nem kaptam. Úsztam tovább.

Vagy: a ladikvásárlás Pozsonyban.

A kikötőben százötven koronáért kaptunk egy meglehetősen új ladikot. Pista bátyámmal mentünk el érte. Örökre emlékezetembe vésődött kalandos leereszkedésünk a Dunán. Ekkor éreztem meg igazán a folyó rettenetes erejét. A bátyám kormányozott, én csapóztam. A hullámok úgy dobálták a csónakot, mint egy tollpihét. S milyen nehezen tudtunk kitérni egy teherhajó elől! Három uszályt húzott maga után, s örvénye csaknem magába szippantott bennünket. Húzd! — kiabált a bátyám, s én húztam a csapót veszettül. S mivel ő jól kormányozott, kikerültünk a veszélyből. Körtvélyesnél a határőrség katonái intettek partra, akiket meglepett a mi magányos ladikázásunk ebben a késő őszi, havas, esős időben. A Duna itt kis kanyart vesz, s a part közelében akkora a sodrás, hogy alaposan beleizzadtunk, amíg — vagy ötven méterrel lejjebb — partot értünk. A katonák nem zaklattak, igazolványainkat kérték, meg a ladikról a papírt. Mehettünk tovább.

Már semmi akadálya sem volt, hogy a miénk legyen a ladik. A vajkai záráson kellett még átemelnünk. Az volt az elképzelésünk, hogy a folyóágon leereszkedünk a sülyi zárásig, s ott kikötjük. Csakhogy a vajkai zárás magas volt, a víz csak éppen átcsurdogált rajta. Nem bírtuk átemelni a súlyos ladikot. Megfeneklett a zárás közepén: se előre, se hátra. Emelőrudakat szereztünk, tologattuk, emelgettük, birkóztunk vele, de az bizony leült nagyon a kövekre. A nagy erőlködésben a bátyám egyszer csak megcsúszott, kezéből kihullott a nedves fűzfa rúd, és hupp! — derékig belehuppant a jéghideg vízbe.

— Most aztán sz . .. juk! — mondta, miután nagy nehezen kikecmergett a vízből.

Lecövekeltük a ladikot — nehogy az ár elsodorja —, és átvágva a a szigeten, késő estére értünk haza. Másnap — vasárnap délelőtt — apámmal és még valakivel (talán Horváth Feri barátommal) ki