Irodalmi Szemle, 1987
1987/6 - Rácz Olivér: Gulliver utolsó utazása
két csillag, ajka akár a tűzvirág hasadó szirma, az arca szabályos, gyönyörű, csodaszép. És Gulliver mindezt nem láthatta. Ám utóbb megtudta, hogy már hatalmas királyok egész sora is versengett a szép királynő kegyeiért. A színes bőrű harcos térdet hajtott a trón előtt, majd tisztelgésre emelte rubinköves markolatú kardját, és illően jelentette: — Abdullah kapitány, harmadik határőr ezred, első század! A királynő nyájasan bólintott. — Hallgatlak, kapitány. — A szokásos őrjáratot tartottam az embereimmel a tengerpart mentén, Úrnőm — jelentette a kapitány, majd habozva elhallgatott. — Beszélj csak, kapitány ... — Nem is tudom, hogyan folytassam, Űrnőm... A Kristály-öböV partján, ott, ahol a pálmafák félhold alakban veszik körül a kikötőt... — Ismerem a Kristály-öböl fekvését, kapitány — intett a királynő unottan. — Folytasd. Mit láttál az öbölben? Cápákat? Ellenséges dzsunkákat? — Nem, Űrnőm — mondta a kapitány. — Egy különös csodabogarat szedtünk fel, Ürnőm. Egy egészen különös, züllött küllemű csodabogarat. — Elhallgatott, szemlátomást nem tudta, hogyan folytassa. — Beszélj — mondta a királynő érdeklődve. — Miféle bogarat? Ha valóban olyan ritka és különleges, mint ahogyan mondod, add át a természettudományi múzeum tudósainak. Majd ők kiderítik, milyen specieshez, genushoz, fő- és alosztályhoz tartozik. — Nem erről van szó, Úrnőm — mondta a kapitány, aztán elszántan kivágta: — Egy kétlábú, emberformájú csodabogarat csíptünk el, Úrnőm. — Nocsak — mondta a királynő unottan. — Csempész? A kapitány utánagondolt. — Nem, Ürnőm — mondta aztán határozott hangon. — Nem volt annál egy köteg dohány, egy mákszemnyi hasis, egy csipetnyi ópium sem. Megmotoztuk. A karját, a comját is megvizsgáltuk: nem találtunk rajta tűszúrástól származó nyomokat — jelentette szabatosan. — Topis volt, ápolatlan és meglehetősen bamba. — Talán hajótörött — vélte a királynő közömbösen. — Bizonyára, Úrnőm — helyeselt a kapitány. — Bizonyára, sőt, kétségtelen. De nem ez az, ami megdöbbentett bennünket... — Hanem? Védekezett? Megsebesítette valamelyik harcosodat? Netán megölte? A kapitány tagadóan megrázta a fejét. — Eszébe sem jutott, Úrnőm. Fegyvertelen volt, gyáva és ügyefogyott. Erősen berezeltnek látszott. Hanem — a színe, Úrnőm ... — Mi van vele? — kérdezte a királynő érdeklődve. A kapitány kifakadt: — Olyan a színe — már elnézést érte, királynőm —, mint a — mint a napon megfakult, kiszáradt kutyaürüléknek — mondta elkeseredve. — A szőrzete meg olyan színű, mint a fegyvertisztításhoz használt, foszladozó kócé. Vörhe- nyes. Rőt. Halványveres. Egészben véve ocsmány látvány... — Ostobaságokat beszélsz, kapitány — mondta a királynő. — Ilyen ember nem létezik. Vagy talán valami kórság lepte volna meg? — tűnődött hangosan. — Hol van most? — Alszik, Úrnőm. Horkol, mint egy beteg malac. A királynő halkan felkacagott. — Vezesd elém, kapitány. Látni akarom.
