Irodalmi Szemle, 1987
1987/6 - Rácz Olivér: Gulliver utolsó utazása
falatot, de semmi olyasfélét, mint amivel annak idején a nemes lovak vagy a Nagy Tudósok etették. Szárított hús, kukoricalepény. Víz. Egy kicsit poshadt, egy kicsit állott, minden népművészeti jelleget nélkülöző, egyszerű bőrtömlőből, de azért jólesett. Ezt sem volt érdemes feljegyezni. Azt viszont már igen, hogy éjszakára megkötözték. Nem nagyon: csak a kezét és a lábát. Aztán ügyesen a földre döntötték, és a harcosok fekvőhelyétől néhány méternyire odébbgurították. De előbb megengedték, hogy a szükségét elvégezze, és ez is nagyon jólesett Gullivernek. Az kevésbé, hogy a művelet alatt a harcosok éberen figyelték. Na, másnap folytatták útjukat. (Gulliver kezét, lábát előzőleg eloldozták, este megkötözték.) Harmadnap is. De akkor már szép, széles, kikövezett, valami ismeretlen anyaggal egyenletesre döngölt úton lépkedtek, és egyre sűrűbben találkoztak járművekkel és emberekkel is. Valamennyien színes bőrűek voltak, de azért nem voltak valamennyien egyformák: akadtak közöttük jól öltözöttek és topisak, öregek és fiatalok, kacér, ifjú leányzók és morcos vénasszonyok, akadtak közöttük kövérek és soványak. Csak fehér bőrű és szőke vagy rőt hajú nem akadt közöttük egy sem. Itt már sok mindent érdemes lett volna feljegyezni, csakhogy Gulliver addigra annyira elfáradt, hogy semmi sem érdekelte. Már az „Én — lenni — Gulli- ver!”-rel is felhagyott, s ha időnként megszólalt, legfeljebb ennyit nyögött: — Én — lábam — fájni... Lenni hólyagos... Én — tovább — nem bírni... Kampec. t Ez az utóbbi szó hatott: a színes bőrű harcosok megállítottak egy ökrös szekeret — a szekér különös, ismeretlen zöldségféléket, gyümölcsöket szállított, de Gullivert akkor már ez sem érdekelte —, és felhajították rá Gullivert. Az ökröcskéket hajtó színesbőrű szelíden megcsapkodta az állatok hátát egy lombos gallyal; az ökröcskék nyájasan a gazdára, majd egymásra pillantottak, a szekér megindult, és Gulliver már aludt is. Kár. Igaz, hogy ha ébren lett volna, akkor is azt hitte volna, hogy álmodik. Az ökrös szekér néhány perc múlva megállt egy magas, tömör, lőrésekkel ellátott kőfal hatalmas, domborművű ékítményekkel ékesített bronzkapuja előtt, a színes bőrű harcosok vezetője belefújt a bivaly szarvból készült tülkébe, a kapu két súlyos szárnya kitárult, és a szekér bedöcögött a városba. Szépséges, tetőteraszos házak, paloták, izzó pompájú tűzvirágok, selymes lombú jacarandafák. Szökőkutak. Arany homokkal felhintett terek, madárdaltól zsongó, árnyas ligetek. És a legszebb, legnagyobb, legárnyasabb, legdalolóbb liget kellős közepén az aranytornyú, drágakövekkel kirakott kupolájú, százablakos királyi palota. És Gulliver aludt. Akkor is aludt, amikor a harcosok leemelték a szekérről és bevitték a királyi palota testőreinek a laktanyájába. Ott ledobták egy sarokba, a harcosok vezetője pedig sietve megmosdott, díszbe öltözött, aranyozott vértet csatolt magára, aranyozott sisakot illesztett a fejébe, és száz csillogó, villogó, díszes csarnokon, szökőkutas termen át, jobbra, balra tisztelegve az ajtónálló testőröknek, gyors léptekkel bevonult a királyi palota tróntermébe. És Gulliver mindezt nem láthatta. ' Sajnálhatta. A trónterem arannyal kivert, drágakövekkel kirakott elefántcsont trónusán, bíbor és türkiz színű selyempárnák puha fészkében ült a királynő. A királynő bőre ébenfa színű volt, meleg és bársonyos árnyalatú, az alakja izmos és karcsú (ám! a megfelelő helyeken megfelelően telt is), két szeme
