Irodalmi Szemle, 1987

1987/6 - Rácz Olivér: Gulliver utolsó utazása

és 74 másodperccel meghatározott pontján a vizet meregette a viharban hánykolódó csónakból a két tenyerével. Emlékezett is rá, hogy az egyik gyöngyház kézelőgombja — a bal: persze hogy a bal — valahogyan kioldódott és a kavargó, fortyogó, tajtékos vízbe pottyant. Oda se neki.)

A ruházat tehát rendben volt. Most gyors mosdás következett, mert a negyvenhét napi — vagy negyvenkilenc? ezt Gulliver nem tudta pontosan, mert nem ért rá vízmeregetés közben a naptárral törődni; maradjunk a számtani középarányosnál — tehát a negyvennyolc napi hánykolódás közepette ritkán volt alkalma mosdani. Ráadásul köztudott, hogy a tengervíz nehezen viszi le a szappant, s ami még rosszabb, Gullivernek csak a tengerbe ugrása közben (szép, gondosan kivitelezett csukafejessel ívelt be a tengerbe, de hasas lett belőle) jutott az eszébe, hogy szappant, fogkefét elfelejtett magához venni. Ennek következtében meglehetősen mocskos, sőt megfelelő mértékben büdös is volt.

Miután kellően kicsinosította magát, még egy utolsó pillantást vetett kiszolgált csónakja roncsaira, aztán, amint illik, térdre vetette magát és buzgó imában mondott hálát Teremtőjének csodálatos megmeneküléséért. Amikor ezzel is végzett, még egy legeslegutolsó pillantást vetett a már említett kiszolgált csónakja roncsaira, még egyszer végigsimított a két tenyerével a ruházatán, és kissé kacsázó léptekkel — negyvennyolc nap a tengeren, az negyvennyolc nap! —, de magabiztosan, bátran és önérzetesen megindult a pálmafák felől futva közeledő élőlények felé.

Éppen ideje volt, mert időközben az ismeretlen élőlények is félreérthetetlenül, magabiztosan és önérzetesen feléje irányították rohanó lépteiket.

Állatok? Vadállatok, fenevadak? Ismeretlen istenbarmai? Vagy talán — Gulliver szíve megdobbant erre a gondolatra —, vagy talán — emberek? És, ha igen: jóbarátok-é, avagy ellenségek?

Nyomban kiderül.

Emberek voltak.

De nem óriások és nem is liliputiak. Kár, mert ennek a két emberfajtának a nyelvét, mint tudjuk, Gulliver így-úgy már törte.

Amint az ismeretlen kétlábűak egyre közelebb értek, Gulliver már az alakjukat is ki tudta venni a tengerparti napfény sugárzó opálzásában. Vagy opálzó sugárzásában: ez most egyre ment, mert a közelgő lények egyike-másika széles pengéjű kardot, villogó hegyű dárdát [vagy talán hajítógerelyt, esetleg kele- vézt: ezt Gulliver nem tudta pontosan megkülönböztetni az opálzásban), má- sika-egyike viszont íjat és nyílvesszőkkel teli puzdrát, esetleg tegezt viselt a vállán. De akadtak közöttük olyanek is, akiknek a széles bőröve alól pompás kések, tőrök, remek harci szekercék villogtak elő.

Vagyis minden kétséget kizáróan emberek voltak.

De milyenek? Ez volt itt az aggasztó és gyötrő tépelődésre késztető kérdés. Barátiak-é, avagy barátságtalanok?

Ezt Gullivernek egyelőre nem sikerült megtudnia. Azt azonban igen — az ismeretlen harcosok akkor már csak mintegy három méternyire, avagy tíz lábnyira voltak tőle: egy láb, mint tudjuk, kb. 30,5 centiméter, s ha már itt tartunk, egy kalap alatt megadhatnánk a „hüvelyk”, a „könyök” és a „yard” meg a „tengeri mérföld” pontos, illetve kb. méreteit is, de nem adjuk meg —, hogy az ismeretlen kétlábűak álarcot viselnek. Sötét álarcot.

Azaz hogy — na nem! A karjuk, a meztelen lábszáruk, továbbá a nyakuk és a domború, meztelen mellük is pontosan olyan színű volt, mint az, amit Gulliver az arcukon álarcnak nézett.