Irodalmi Szemle, 1987
1987/6 - Kulcsár Ferenc: Bizarr beszéd testünk metaforáiról
elhagyattattok, de kímélje szátok a megrontott szíveket — ne emlékezzetek, ne felejtsetek —, jöjjetek fel miközénk a fényre, a dolgozó, szorgos öröklétre: fákat oltunk és szőlőt metszünk, nem lehet a Nemlét többé a mi vesztünk ... A hatodik nap reggelén elmúlt a lázam. Két német-mankóval botorkáltam: kivánszorogtam a kórházi erkélyre, arcom falára rálőtt a nap fénye, testem minden célpontjára tüzelt — beragyogott, mint egy élő szfinxet: tüzében állva kincsek gyúltak ki bennem — s áhítat, éreztem, átitat az Ismeretlen Isten, kit megnevezni szavunk s bátorságunk nincsen... Aztán este lett... Aztán másnap ... Mindenkit és mindenkire várnak ... Négymilliárd magány ágán becsukódott seb-rózsák izzottak árván ... Ésestelettmásnap ... Ésestelettmásnap... Hó-lapjai, hónapjai hulltak a naptárnak, óév őszült, új év zöldült — a tavasz habzó függönye felgördült... S megyek most sántán, indulok nőni, bugyrokban főni; vánszorgok érlelődni, testem fájdalmas metaforái közt megyek felőrlődni;
