Irodalmi Szemle, 1987
1987/6 - Kulcsár Ferenc: Bizarr beszéd testünk metaforáiról
a gyomor gyászindulóit, virágénekeit, a sárga epe-virág mérges etűdjeit, a máj elektromosgitár-sikolyát, a haláltudat halk balalajka-szavát, hallgassam a szívbillentyűk vér-veríték dzsesszét, a belázasult dobhártya tébolyult duettjét, a légcső síró hangú, beteg klarinétját, amint lét és nemlét között építi levegő-hídját, halljam pengni idegeim hárfahúrjait, sikítani vérsejtjeim molljait, dúrjait: a röntgen megmutatja megvert testem kínját, s a fényes kés, a szike majd kijavít, s tudatom majd rendesen sugároz az éterbe, küldi a híreit hegygerinceken át, hegygyomrokon is átzizeg, üzengeti: élek, feltámadtam, fejem fölött dörög az ég, és dübög a föld alattam! . . . Ó, a szívem sírmélyében annyi már a halott... Ha mégis, mégis, mégis meggyógyulok, föltépem szívem rejtett zárját, kizűdítom a holtak árját, kézen fogva jöjjenek velem — én nem felejtek és nem emlékezem —, elindulunk, tréfálkozunk, beszélünk, elmondjuk az élőknek, hogy élünk, hogy nem halt meg senki, és felharsan köztünk a vidám nevetés az ámulkodók láttán: láthatjátok, elevenek vagyunk, értetek működik öröklétű agyunk, unokáink, gyermekeink, testvéreink vagytok, egyszer majd ti is
