Irodalmi Szemle, 1987
1987/6 - Kulcsár Ferenc: Bizarr beszéd testünk metaforáiról
dobhártyánk ezüst lemezén dobol, s mint Senkit, folyton visszatol a megháborodott, zubogó semmibe — a fegyverkező pokol jeges vizeibe ... Tüdőnk lomberdejét naponta vágjuk hideg hold-sarló csapásokkal, rejtőzködő teremtő, kérdezünk, okkal, hat nap alatt összetákolt világod szennyezett vizeit miért nem látod, a fertőzött levegőt suhanva miért nem járod, miért kell félned a fegyvert, miért kell félned a rákot — ó, hat nap alatt eszkábált világ, szánk barlangja kinyílik s rejtező vadja felkiált: mily rejtelem, mily förtelem, önnön testünkre visítva vágnak vissza a vészhírek — ó, béke van: tizenhétmilliónyian pusztultak el erőszakban a világégés óta — világ végi, vénséges vén nóta! Fogsorunk fényes palota márványlépcseje, ínyünk a piros szőnyege: oroszlánok járnak rajta föl-le, s mi besüppedve vállig már a földbe, kiáltozzuk a vadakkal szégyenünk: pusztulás-gyártó emberi nemünk! Büszke gerincünk nem magaslik a fényben,
