Irodalmi Szemle, 1987
1987/6 - Kulcsár Ferenc: Bizarr beszéd testünk metaforáiról
szégyene fényes századunknak, emberi fajunknak e véres látomás! Szemünk tüzei? ... Máglyái égnek! Megszentelt űrhajók robbannak az égnek — elhíresült, szép rakéták: az árva világűrt teleírják éhezések titkos jeleivel, beszórják dermesztő, konkrét képeivel, pusztulásunk meztelen vízióival, a véget nem érő rák haldoklóival — ó, eszméletünk nem a fényben ázik: vérben úszik — véres szirmokat virágzik .. Világ-anya, Föld-anya, te Mindörökké-Terhes ne bocsáss meg nekünk, ne bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi sem bocsátunk meg az ellenünk vétkezőknek. Ajkunk rózsáját sebesre marjuk a virrasztó éjszaka zsilettpengéi közt, a sötétség hegye ránk szakad, de fénylő penge-szavakat sziszegünk a mohos sziklák alól, az ige a szánkból keményen visszaszól sziklaélek, sötét hasadékok közül — a beszéd, a Szó nem marad egyedül... Ö, torkunkon a vasmarok elernyed — neked is kéne merned —, ha vallani kezdünk, vallani arról, ami
