Irodalmi Szemle, 1987
1987/5 - NOTESZLAPOK - N. László Endre: Na, piktor, hát megjöttél?
De akármilyen nagyot üvöltök, mégiscsak engem visz el az ördög! Hát igen, az igazi művész olyan, mintha az utca köve volna; minden átmegy rajta. Azután vagy összetörik, vagy kibírja ... Kőszegről Nagykanizsára került, ahol rajztanfolyamot vezetett. Itt egyetlen alkalommal volt kiállítása, melyről a helyi lapban írtak ugyan, de a nagykanizsai „nagyságoknak” nem tetszik a hirtelen felbukkant vetélytárs ... „... Ettől kezdve mindentől elment a kedvem és nem sikerült egyetlen kiállításon sem részt vennem. De itt született második kislányom, Évike. Nagyapával együtt immár öten voltunk. Ezután vizsgát tettem és pedagógusként működtem nyugdíjaztatásomig. Egy év itt, egy Tatabányán, egy Szőnyben. Csak ismétlésekbe bocsájtkoznék, ha elmondanám, hogy mindenütt ugyanaz volt a helyzet... 1955-től 1965-ig, tehát a nyugdíjaztatásomig, Komáromban tanítottam. S itt állt elő az a fura helyzet, hogy a pedagógusok szemében ’csak művész’ maradtam, annak ellenére, hogy az illetékesek kiemeltek mint a megye legjobb rajzpedagógusát. Itt több kiállításon vettem részt, de nem nagyon méltányoltak. Igaz, egyszer — nagy nehezen — Tatabányán is állítottam ki. De volt olyan kiállításom is, ahol a tanácselnök nem engedte egyik bányásztémájú képem kiállítani, mondván: — A bányában már nem csúsznak-másznak hason a bányászok, mert minden gépesítve van már! Ügy látszik, ezt ő jobban tudta .. S itt ér véget ez az inkább életrajz jellegű napló. Nézem ezt az egyszerű, igénytelen embert, ezt az igazi, ízig-vérig proletár művészt, akit annyira és oly sokszor próbára tett az élet, és nézem a képeit, ezúttal a legűjab- bakat... Sírni, vagy inkább káromkodni szeretnék! Most és itt, Nagy Márton esetében látom igazolva azt, amit eddig csak sejtettem. És borzalmasan elkeserítő ez a bizonyosság! A művész előtt, akit nem méltányolnak, nem vesznek észre, két út nyílik, s egyik keservesebb a másiknál. Vagy önnön gőgjébe csontosodva, sértődötten visszavonul, vagy — és ez a helyzet Nagy Márton esetében — magában kezdi keresni a hibát! Ez azonban reménytelen próbálkozás, mert a hiba nem benne van! Egyre kétségbeesettebben, fejvesztettebben keres: hibát, új utat, új kifejezési módot, még akkor is, ha művészete általános emberi szempontból kifogástalan. Ha valaki fiatal — legalább aránylag fiatal —, a próbálkozás esetleges sikerrel kecsegteti, ha viszont már öreg, feltétlenül zsákutcába jut, s később, amikor ezt észreveszi, abbahagyja a hasztalan próbálkozást, kísérletezést. Régi, jól bevált, elismert, egyéniségéhez egyedül illő stílusával már visszavonhatatlanul szakított, szégyell visszatérni a cserbenhagyott leghűbb szeretőhöz, s az újat nem találta — már nem találhatta — tneg. Csak éppen arra nem gondol, hogy nem a művészetében van a hiba, hanem az őt körülvevő, közönyös közegben, az emberekben, a szakemberekben. Főként azokban az emberekben, akiknek kötelességük lenne, hogy újra felfedezzék, hogy buzdítsák őtí A művészetnek, a művésznek kellenek a barátok, a pártolók, a segítőtársak, a közönség, a nyilvánosság, a sajtó, a szélesre tárt ajtó és ablak. Amelyik művészt nem ragyogja be a közfigyelem éltető fénye, az elenyészik, befelé fordul. S ezt nagyon jól tudják, érzik a művészek, még jobban a kritikusok! Nagy Márton még mindig a múltban él! Indokoltan? űrök figyelmeztetésként! Gondoljunk csak arra, hogy az a bizonyos rossz előjelű múlt csupán nálunk számít múltnak, hiszen a világ számos helyén még él! És él Nagy Márton legjobb alkotásain, a Major István Kommunista képviselő a Kossuth téren, A kirakat előtt, a Sztrájkoló, a Május elseje, a Munkakeresők, a Rabok, a Szapulók, az Elnyomottak, a Háború, az Illegális nyomda, a Munka nélkül, a Fizetés, a Napszámosok stb. című képein.-
