Irodalmi Szemle, 1987
1987/5 - NOTESZLAPOK - N. László Endre: Na, piktor, hát megjöttél?
Öt nem a rendszerváltozás tette proletár művésszé, nem divatból, nem számításból tette, amit tett, s lett azzá, akivé lett! Nem mások emlékeiből ismeri a múltat! Nem teremtett legendát a múltból, nem jelképeket festett, nem izomkolosszus proletárokat, hanem olyanokat, amilyenek valóban voltak, és amilyenek valóban vannak még sárgolyónk jelentékeny részén. Ű a kézzel fogható valóságok festője volt! Én tudom, hogy nem csak a harmat a virág fölött, de a veríték is gőzölög! Én tudom, hogy a mell nem csak szerelemtől, láztól is tüzel... Sőt, sípol a mell — fütyül a mell! Én tudom, hogy az éhség láza öl, hogy még mindig hiába szorul ökölbe millió ököl! Én tudom, hogy milliók még pincékben asznak, s nekik dalolok, ha nem is hallanak! Nagy Márton képei kőkemény költemények! És Nagy Márton most krétával, ceruzával rajzol... Nincs műterem! A tisztán és rendben tartott lakásban nem lehet olajat csöpögtetni a szőnyegre! Mit keresne itt az olajfesték mindenen átható, mindenbe beleivódó szaga? E mostani kísérleti rajzai már nem az ő lényegét adják. Éppen az ő művészetének legértékesebb lényege, a könnyen érthetősége hiányzik belőlük, mely nem a felső tízezerhez szól, nem az elkényelmesedett, eltunyult kispolgárokhoz, hanem az elégedetlen, lázongó tömegekhez, a végsőkig kiszipolyozott milliókhoz olyan természetesen, mint a hajnalt ébresztő kakasok riadója. A súlyos, forrongó, lávaként ömlő mondanivaló az új, a „modern” köntösben ijesztően hat. Milyen szánandó így, ilyen felszínesen? A régi képeihez viszonyítva ezek az alkotások olyanok, mint egy kilencvenéves anyóka bikiniben! Nézni sem bírom, látni sem akarom őket! Ezeket az erőtlen, vértelen próbálkozásokat. Mit tettek veled, EMBER? A régi képeit nézem... Lám, a családi portrék! Csak a lényeget, a belső tartalmat emeli ki a festő, és amint nézem őket, úgy érzem, mintha leheletfinom fátyolon át gyónnának nekem — irgalmatlan őszinteséggel. Nagy Márton, maradj hű önmagadhoz, egyetlen igazi stílusodhoz, mondanivalódhoz! Hiszen a stílus maga a művész! Az énünket nem cserélgethetjük, s éppen így a stílusunkat sem, mert ez tudathasadáshoz, meghasonláshoz, megalkuváshoz, öngyilkossághoz, a teljes megsemmisüléshez vezet! Nincs már erőd? Akkor légy büszke a múltadra, és ne próbálkozz új stílussal! Ne légy hűtlen egyetlen, leghűbb szeretődhöz — a művészetedhez! Szíj Rezső többször említett és idézett írása végén meleg, emberi hangot üt meg, s az igazságérzetem megköveteli, hogy ahogyan a tévedéséit kipellengéreztem, most ezt a néhány mondatát idézzem: „... És talán a túl szerénység is, ami megakadályozta abban, hogy 1945 után tovább fejlessze művészetét, kiteljesíve azt, amit már megalkotott. Születtek képek azután is, de a körülmények a megnyugtató befejezésben már meggátolták. Kár, hogy olyannyira szétszóródtak, hogy életművét viszonylag kevés hozzáférhető kép alapján kell méltatni. Műve torzó voltával is értékes fejezete szülővárosa művészettörténetének és nem hiányozhat az egyetemes történetünkből sem.” Szép, emberi, de halotti beszéd ízű mondatok ezek. Pedig Nagy Márton még él! Amíg köztünk van, szolgáltassunk igazságot, elégtételt egy igazi művésznek, hogy legalább most, élete alkonyán érezze népe szeretetét, megbecsülését! Hiszen népét szolgálta minden csepp vérével, minden sejtjével — népét, a nincstelen proletariátus ügyét!
