Irodalmi Szemle, 1987
1987/5 - NOTESZLAPOK - N. László Endre: Na, piktor, hát megjöttél?
hanem a megyében sem. Még olyan nagyságoknak sem, mint Feszty Árpád, Olgyai és; Komáromi Katz Endre. Nagy Márton sikerén felbuzdulva Tallós-Prohászka a házuk padlásán rendezett be egy hevenyészett műtermet. Berecz Gyula (a komáromi Jókai-szobor alkotója) szintén nekirugaszkodott a műteremépítésnek. Akkoriban írták ki a Jókai-szobor pályázatát. .. Ebben, mint a város szülötte, én is részt vehettem, Mondanom sem kell, hogy nem nagy eséllyel, hiszen köztudott volt, hogy a pályázat sorsa már legalább egy évtizeddel előbb eldőlt... Ha nem Gyula (Berecz) kapja meg a megrendelést, talán bele is hal a csalódásba. Az én pályázati munkám — a Gorkij-pályázattal együtt — kézen- közön eltűnt... Ekkor volt kiállításom a Budapesti Műcsarnokban, majd a Szalonban .. Nagy Mártonra mint művészre, emberre és igaz kommunistára jellemző, hogy sok egyeben kívül nem beszél és nem ír arról, hogy amikor az első köztársaság idején a munkásasszonyok a munkanélküliek javára gyűjtöttek, tőle soha nem mentek el üres kézzel! Hogy az 1919-ben a légionisták által bestiálisán lemészárolt magyar vöröskatonák síremlékéhez pénzzel és munkával egyaránt hozzájárult. Nagy Márton senkitől sem kért semmit, de adott még a kevésből is. S ahogyan akkor nem várt érte köszönetét, utólag sem akar érdemeket szerezni a felemlegetéssel. „... Már háborús szelek fújdogáltak ... Dörgött az ég nyugat felől a barnaingesek ’Heil!’ kiáltásától... Elborult az ég nyugattól keletig, s bizony engem is elkapott a gép- szíj....És: Fegyverek közt hallgatnak a múzsák! Ez a mondás még sohasem volt eny- nyire igaz ... Megéltem tehát a második világháborút is ... Az elsőben mint sáncoló és patrongyári munkás vettem részt. A másodikban először irodista lettem, majd egy páncéltörő egységhez osztottak be és a frontra irányítottak. De nem váltam sem gyilkossá, sem hősi halottá! ... Pár hónapig egy hadikórházban rajz- és fafaragó leckéket adtam a lábadozóknak... A hadikórházzal együtt kerültem ki Németországba ... Aztán végre megláttam a háború végét jelentő fehér zászlót... Soksok viszontagság után kerültem vissza szülővárosomba, szeretteim körébe és műtermembe. Ekkor ismerkedtem meg Lenkével, akinek olyan gyönyörű szeme volt, mint Leonardo nőinek ... Rövidesen összeházasodtunk ... Hosszú-hosszú idő után ez a szerelem volt az első fénysugár az életemben ...” S ezután: „... Az egész család könnyét, vérét, verítékét beleépítettük a műterembe és most el kellett hagynom életem egyik nagy és megvalósult álmát, mert valakik így határoztak a megkérdezésem nélkül... Mintha én is háborús bűnös lettem volna... Kőszegen született meg a kislányunk, Marika. S nemsokára — nehogy az öröm tartós legyen — életem legnagyobb, legfájóbb pofonját is megkaptam a honfitársaimtól. Többször bekiáltották hozzánk: — Mit keresel itt, te gyüttment? Ha ezer évig élnék, akkor sem felejteném ezt el.” Olvasom a naplóját, s vele együtt élem át a rázúduló megpróbáltatásokat... Mert nagyon keveset mond, nem panaszkodik, de egy végtelenül szomorú, megvert ember, semmibe vett művész benyomását kelti... Ajkamra tolakszik a kérdés: „Hát érdemes volt, Nagy Márton?”, de még idejében visszanyelem. A szomorú szavak, a keserű szavak! Mintha a saját epémet itatnák meg velem az édestestvéreim. „Hát ez lett a csillogó jövőből, amiről egy proletárművész álmodott egy életen át?” Az öröm hasra esik a macskakövön, és a körmöm a tenyerembe vájom, hogy nekem is fájjon, hogy nagyon fájjon!...
