Irodalmi Szemle, 1987

1987/5 - KRITIKA - Szeberényi Zoltán: Prózairodalmunk a nyolcvanas években

születtek jelentős művek. Annak ellenére, hogy már műfaji sajátosságaiknál fogva a memoár, a dokumentáris próza, a lektűrbe hajló útinovellák, a kalandregény stb. nem adhatnak választ életünk minden oldalának aktuális kérdéseire — sem általános, sem specifikus vonatkozásban —, alig akad mű a vizsgáltak közül, amely a témát valamilyen formában ne érintené. A legmélyebben és legátfogóbban Duba, Grendel és Dobos regényei.

Irodalmi — főként: szakmai — közvéleményünk már régebben leszámolt azzal a valószínűtlen óhajjal, hogy egy népréteg, egy nemzetiségi mikrotársadalom teljességét egyetlen műben adekvátan tükrözni lehet, azaz megszabadult a „szlovákiai magyar regény” fikciójától, s az ennek álmodott funkciót és küldetést a művek egész sorától várja. S ebbe a képzelt sorba mindenképpen bele tartozna az Örvénylő Idő, A macska fél az üvegtől, a Sodrásban, a Galeri, az Áttételek, A Rogozsán kocsma. Ezek a regények távlatot ígérőén magas színvonalon tükrözik nemzetiségi vakságunk egy-egy területét, rétegét. íróink tudatosították, hogy a mai olvasót a valr'^ág érdekli: a mi mai korunk, a mi életünk, a mi valóságunk. S ehhez a valósághoz a közelmúlt történelmi folyamata is hozzátartozik, a mához vezető út eseményei jelentős mértékben meghatározzák életünket, jövőnket. Nem véletlen, hogy epikánkat a dokumentarizmus fellendülése, a tények tisztelete jellemzi, ami összhangban van a világon mindenütt tapasztalható tényszomjúsággal, az életszerűség igényével. A tényekre épülő önéletrajz, memoár, valóságirodalom pótolni látszik a regény mulasztásait. Ügy tűnik — művek igazolják —, szélesebb műfaji értelemben vett prózairodalmunk most kezd felnőni a csak általa elvégezhető feladatokhoz: a februári győzelmet követő évtizedek eseményeinek feldolgozásához. Hiszen az elmúlt évtizedek prózatermését tekintve megállapíthatjuk: epikánk úgy-ahogy leszámolt a felszabadulást követő évek megrázó eseményeivel, de rendkívül sok az adóssága az 1948 februárját követő időszak, főként az ötvenes évek első felének eseményeivel, a fényes jövőt váró kor általános eufóriájával kapcsolatban. Erről a korszakról néhány sematikus és erőtlen kísérleten kívül szinte alig van olvasnivalónk. Már történtek ugyan jelentős kísérletek (pl. Rácz), de távolról sem rendelkezünk az erre a korszakra vonatkozó teljes művészi és dokumentáris értékű epikai képpel. Annak ellenére, hogy a csehszlovákiai magyar prózaírók zöme népi indíttatású, a legtöbben ösztönösen kezdték pályájukat, sokszor meglehetősen kezdetleges szinten, s többnyire vallomásszerűen, fokozatosan mégis megteremtődtek a legigényesebb feladatok elvégzésének feltételei mind a téma és tárgy adottságai, mind az igényes gondolatiság és a korszerűen értelmezett szintézis lehetőségei szempontjából. Dobos, Duba, Grendel és Rácz regényei bizonyítják elsősorban, hogy mély, a személyiséget átjáró élmény nélkül nincs igazi művészet, s az élmény tárgyiasítása, az írónak az anyagával szembeni érzelmi-gondolati fölénye nélkül nincs színvonalas epika.

Általában elmondható, hogy a nyolcvanas évek első felének hazai magyar prózája — kevés kivételtől eltekintve — szemléletben, kifejezésben, módszerében és stílusában Is határozott fejlődést mutat. Különösen a regények között találunk több, távlatot ígérőén magas színvonalút, de képviselve van az igényes tényirodalom is különféle változatokban (irodalmi publicisztika, vadásztörténetek, falutörténet, memoár, riport stb.), eddig soha nem tapasztalt szinten és gazdagságban. A kép egészét tekintve énnen e7t az epikai (prózai) többszőlamúságot tartjuk a korszak legmarkánsabb eredményének. Hasznos örömét lelheti prózairodalmunkban olvasóközösségünk minden rétege, a művészi (esztétikai) gyönyörre vágyó igényes, és a néhány órás önfeledt szórakozást kereső olvasó egyaránt, de az eligazító szót, emberi vallomást, történelmi magyarázatot keresők egyre népesebb tábora is. Azok tehát, akik nagyra értékelik a társadalmi kül- detésű irodalmat, s elvárják, hogy az irodalom nemzetiségi közösségünk önismerete és öntudata legyen, hogy hivatásának és felelősségének tudatában az ember nagy kérdéseire igyekezzen válaszolni, s mindig a közösség sorsán gondolkodjék.

A tartalmi gazdagodást formai megújulás kíséri. A megújulás kérlelhetetlen parancsa a kornak, s ez elől az irodalom sem térhet ki. Tény, hogy elbeszélőink (pl. Vajkai) és regényíróink (Grendel, Cúth) a korábbi időszakban nem vagy csak elvétve tapasztalt ábrázolásmóddal kísérleteznek. Az elbeszéléstechnika újszerű változataival, a cselekmény megszervezésének új módszereivel és funkciójának átértelmezésével is találkozhatunk (Grendel, Vajkai). Általában a formai megoldások sokfélesége, a reflexió, a do