Irodalmi Szemle, 1987
1987/5 - KÉP ÉS SZÓ - Varga Erzsébet: Bártfay Tibor: Fehér galamb
BÁRTMY TIBOR. FEHÉR GA\AW\B B ártfay Tibor nemzeti művésznek minden egyes szobrát csodálom és szeretem: legalábbis az utóbbi öt-tíz esztendőben alkotottakat, amelyek letisztult, egyszerű, sallangmentes formákban vallanak nemcsak világunkról és ellentmondásos korunkról, hanem a művész világnézetéről is, emberségéről, békevágyáról, az élet iránti letagadhatatlan, mert minden művét átható szerelméről. Többet közülük (mint A béke planétája vagy az Életöröm) szinte naponta látok munkából jövet, hiszen köztereinket és parkjainkat díszítik, most mégsem ezekről a méretüket tekintve is nagy művekről akarok szólni, hanem a számomra legkedvesebbről, amely nem annyira közismert (tudtommal csak Bártfay komáromi s talán bratislavai kiállításán „szerepelt”], de legalább olyan beszédes, mint a sokak által csodált monumentális szobrok. Amit mond, az napjaink' legaktuálisabb mondanivalója. S ahogy mondja, az a modern realista képzőművészet minden ember és minden nép számára egyaránt érthető, világos-szép íormanyelve. A Fehér galamb elfér a tenyeremen... Bártfay Tibor egyszer azt mondta, nem érti az óvatoskodókat, akik a kiállító- termekben „tisztes” távolságban tartják a látogatókat a kiállított szobroktól, hiszen a szobor tulajdonképpen az érintéstől, a simogatástól, az emberi kézmelegtől támad életre. Most, hatvanötödik születésnapján — ahelyett, hogy hangzatos szavú köszöntőt írnék — arról szeretném biztosítani Bártfay Tibor nemzeti művészt (az Irodalmi Szemle képzőművészeti tanácsadó bizottságának elnökét], hogy a Fehér galamb él: íróasztalomon ül, verseket ihlet, s nagyon gyakran megsimogatom ... ^ J * NARGK ERZSÉBET
