Irodalmi Szemle, 1987
1987/5 - Barak László: Változat egy témára
modern is, sőt a családjával szemben is skrupulusai támadtak ... Akkor arra gondolt, utólag pedig egyre biztosabb lett benne, hogy neki mennyivel köny- nyebb dolga lenne, hiszen a családi reakció egyáltalán nem érdekelte, mi több, akasztást sem látott soha életében ... Az iskola fűtőjét Bizsu Istvánnak hívják. Csak úgy per Pityukámnak szólítja a nejemtől kezdve egészen a reggelente menetrendszerűen megjelenő kukásokig úgyszólván mindenki. A pedagógusok is. Csak én nem. Mert Pityukám nem is olyan Pityukám, mint amilyen Pityukámnak kinéz. De ugye az emberek már csak ilyenek. Kivált a pedagógusok némelyike, akik az alagsori életet kizárólag fentről képesek megítélni, következésképpen a távolságtartás szemüvegén át nem rálátnak a dolgokra, hanem lenéznek rájuk. Az ily módon visz- szatükröződő, elmosódott körvonalakban valami olyan idegenséget látnak, amelyhez nekik semmi közük. „Ilyen az élet folyása, kopik az ember tojása.” Ekképp intézi Pityukám, a fűtő, mert őt úgymond „szarba sem nézi a felkapaszkodott emeleti szekta”. így vélekedik, miközben szénpor lepte boszorkánykonyháján „konkrét költészet” fedőnév alatt hord össze hetet-havat a konkrét világról. Én tudom, hogy Pityuka egy olyan fiatalokból álló irodalmi csoportosulás tagja, sőt vezetője, amely néhány markáns egyénisége révén egyre fokozódó vehemenciával követeli magának a helyet az irodalmi szeánszok asztalainál. Hősünk társasága eleinte szerényen indult, aztán tekintélyt követelő forgószél lett, amely, amint az már lenni szokott, magával ragad mindenféle szemetet is. Utóbbi megtestesítője maga Pityuka is, az iskola fűtője, aki névjegyet nyomtat, amelyen az áll: „Bizsu István, konkrét költő és irodalomszervező”. Költészete törvényszerű kijárata azon vargabetűnek, amelyet ez az életrevaló fiatalember egykoron bizonyára a „Nagy Társadalmi Félrevezető” korszakának nevez majd. Magyarán, dörzsölt életművészről van szó, aki ha netán a boldog Ginrgin de Chirico: Apollinaire prófétikus portréja, 1914
