Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - HOLNAP - Zsemberi Etelka: Áramvonalak
ZSEMBERI Etelka íramvonalkk A/e ^ ületésem helye Z. város. Halálom pillanatában is erre gondo- ^ lók majd. „Ich gehe nach Hause. Ich gehe nach Hause...” Azt akarom, hogy ott temessenek el. S tán elvisznek oda, hogy immár a bevégeztetés ünnepélyével még egyszer mindent megmutassanak. Születésem helye Z. város. De akárha nem is szólanék igazat: a lélek (és ez mindennel felér], lám, megkérdőjelezi az alapigazságot is, és már- már azon mesterkedik, hogy köntörfalazni kényszerüljek. Igazából minek is az alapkérdések? A reájuk testált válaszok pontosításában éppen annyi veszik oda, mint az életünk szabta vámon. Hazaérkeztemkor szembetalálkozom múltam és jelenem vegyületével: miközben arra gondolok, hogy nincsen szerkezet, amely majd végső távozásomat maradandó példaként és bizonyítékként az utókorra testálná. Megérkezésemkor körülállnak, miközben mindig ugyanazt szeretném mondani. Tudom, hogy mit fed e megfogalmazás. Mosolygok. Ök meg úgy szorítanak magukhoz, mintha éppen most konzumálnák arcvonásaimat, hogy majd a bekövetkező odalenn-állapotomban illőn megférhessek mellettük. Tízen is idesereglenek, és én nagy ihletettségemben ismételten megpróbálkozom az UGYANAZZAL. Pedig már sejtem: igazából sohasem sikerülhet, hiszen hiénaszívű fehér ember vagyok. Azzal ámítottak, hogy helyem tán másutt lenne. Mondták, mondták. Végül már ezt sem hallottam. Hiénaszívű fehér ember: tehát ebben rejlik minden tudományom. A sátánságom. Megannyi gesztusom árulkodik erről. Csak ne üssenek meg, csak ne bántsanak. Ha olykor egy kis szerencsém van: alázatom nyomáig fel senki sem érhet. „Hát így állunk, mi hiénaszívűek: de már a kipusztulás veszélye fenyeget bennünket...” Titkom. Titkunk. Bölcsebbek vagyunk annál, hogy letagadjuk. És cirkuszi falatként sem hordozom körül magamat. Veszítettünk. Veszítettem. Éppen eleget, hogy ne ismerjem fel másokban az állandósított énemet. A házunk küszöbén állok. Arra gondolok, hogy a falra kellene biggyeszteni a benne élők névsorát. Legyenek bármily kevesen. Körültáncolom apámat, anyámat. A kenyeret, a húst, a gyümölcsöt nem vetem meg. „Az élet forrásai...” Most mégis undorodva fordulok el az ételektől, mert nincs íz, melyet a lényem szívesen befogadna. NINCS ÍZ. Mintha mivoltom látszatra elfogadható konzervdobozzá redukálódott volna. Az esz- szenciáról megfeledkeztek. MEGFELEDKEZTEM. Nincs íz, és ha éhen halok vagy degeszre tömöm magamat, csak azért történik, mert keresem az ÍZEti
