Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - FIGYELŐ - Gál Sándor: Tövis a látomás szívében

mányában. Gyakorlatilag tehát mi még — a Jelzett vita rá az ékes bizonyíték — nyakig benne álltunk a sematizmus la­tyakjában. E seszínü optimizmussal szem­ben Saint-John Perse tengere, Cocteau Eluard-búcsúztatója, Breton „szabad tár­sulásai“ és társításai, Guillevic tüll-realiz- musa — a Tömegsír például —, vagy Pré- vert vaskossága különös ragyogással vilá­gította be napjaimat. (Hogy versíró mivol­tomat ezek a szabad áramlások miként ér­ték és érintették, arról most ne essék szó.] Egy biztos: gyönyörűség volt számomra akárcsak föllapozni is ezt az antológiát. Azóta természetesen volt sok-sok emlé­kezetes versélményem az egyetemes ma­gyar- és világirodalomból egyaránt. Kas­sák Lajos, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Kányádi Sándor sok szép költeménye ma­radt meg bennem. Egy időben pedig az amerikai Carl Sandburg versei kötöttek le, a sok közül is elsősorban A fű című: Ës rakjátok egymásra a holttesteket Gettysburgnál Ës Y présnél és Verdunnél rakjátok őket egymásra. Hányjátok őket a jöldbe ... En vagyok a jü. A munkát bízzátok rám. Igen, én vagyok a fű, meg te; mi élők valahányan... A vég a kezdet — két sand- burgi sorba sűrítve ... Olyan helyzet ez, ahonnan már nehéz továbbmozdulni, ahon­nan nehéz a versolvasás szépségeiről s kínjairól bármit is leírni. Ám a fű példája: hogy amikor valamit elfed, valami mást meg is mutat. Lehet, hogy ez a jövő re­ménye, ám az is meglehet, hogy a jövő kudarca . . . Néha azt gondolom, hogy ez már nem is a választás lehetősége, hanem a hit dolga. Elfogadom, vagy elvetem. Miért mondom mindezt? Közel tíz esztendeje volt egy olyan éjszakám, amikor — meglehet csak magam hiszek ebben — egyetlen hi­VALLOMÂS ányzó verssor tartott ébren és — életben. A helyzet a következő volt: ahogy feléb­redtem a műtét után, az volt a parancs, hogy nem szabad újra elaludnom. Bár­mennyire is abszurditásnak tűnik, versek­kel próbáltam ébren tartani magamat. De egyszer elakadtam. Éva lányom abban az időben élte Weöres-korszakát, s én vele együtt ismételtem Weöres gyermekverse­it, szinte naponta. Nos a Télország című versike egyik sorát ott és akkor sehogy sem tudtam megtalálni. „Tekereg a szél / csavarog a szél...” eddig ment, de a har­madik sor elveszett. A negyedik már elő­csillant: „mit üzen a tél?” Életem leg­hosszabb éjszakáján át kerestem a hiány­zó harmadik sort — hiába. így virradt rám az a márciusi hajnal, egyetlen verssor hi­ányával, de — rám virradt! A „didereg az eperág" később megkerült s visszatalált a magar helyére a versben, s bennem is. Az­óta is gyakran elgondolkodom afelől, hogy mitől lehet a versnek, a szónak ekkora ereje?! Hogyan képes megtartani, vagy el- veszejteni az embert. Tőzsér Árpád egyik versében „szóhatalmakról“ beszél, amelyek „megkínoznak és élni hajtnak”. A lénye: get így fogja össze: A szó elpusztít, a szó megéltet. A szó megváltás, a szó: végzet. A vers is, tettem hozza ezek után. Ha van, úgy, ha hiányzik, azáltal. Töprengéseim elején leírtam, miszerint arra a kérdésre igyekeznék választ talál­ni, hogy a költészet miként okozhat egy­azon időben gyönyörűséges élményt, kínt és nyugtalanságot? Valamiféle választ ide erőszakolhatnék, ami talán nem is volna teljesen elvetendő. De ahogy újraolvastam a leírtakat, úgy találom: jobb, ha nyitva marad minden lehetőség, s mindenki szá­mára a — versben. Mert valószínűnek ér­zem, hogy a verset mindenki másként éli meg, s hordja magában. Szépségét, kínját egyaránt.

Next

/
Thumbnails
Contents