Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - FIGYELŐ - Gál Sándor: Tövis a látomás szívében
VALLOMÁS Mert ha ezerszer próbálják, akarják, Letaposni nem tudták még soha Tavasznak s Vérnek örök forradalmát, S keresztfáról a sóhaj is lázítás. ... Oldalakon át sorolhatnám, idézhetném Ady strófáit, a számomra kedveseket, s mondhatnám, hogy ott és akkor, a Suma- va dermesztő hegyei között mindez mit jelentett nekem, s azt is: miért? Később, megismerve Fábry Zoltán munkásságát, sokat töprengtem afelett, hogy — bárki számára — miért lehet Ady költészete életre szólóan meghatározó élmény? Nyilvánvalóan azért, összegeződött bennem később a felismerés, mert Ady a legnagyobb magyar költő. E felismerés ellenére volt egy olyan korszakom, amikor Összes verseit kevesebbet forgattam, mint korábban. Ennek pedig József Attila volt az oka. Nem csupán a felfedezés miatt, hanem azért is, mert az ötvenes évek végén s a hatvanas évek elején „divatba Jött”, s engem is magával ragadott. Tehette, mert nem volt bennem semmi ellenállás. Miatta hűtlen lettem Endre úrhoz, hűtlen a tanulmányaimhoz, s gyakorta még szerelmeimhez is. Persze ez idő tájt már tapasztalt versolvasó voltam, s így nem csupán arra figyeltem, ami a költeményben szép vagy lázítóan forradalmas volt, de arra is, hogy a költő miből s hogyan építkezik. Bóka Lászlótól és Horváth Jánostól szerzett tudományom már a „mögöttes területek“ kikémlelését is lehetővé tette. Nemcsak a rímek csengését, a ritmus gördülését, a gondolatok összekapcsolódását kísértem figyelemmel, hanem a „matériát” magát — a nyelvet is. József Attila nagy versei persze hogy csodálattal töltöttek el. De például az, hogy egy szerelmes versbe — s micsoda szépséges szerelmes versbe! — beleépíthető az ember teljes emésztőrendszere, az jobban megborzongatott, mint teszem azt A Dunánál, a Kései sirató vagy a Külvárosi éj. Az Öddról van szó, természetesen; szép, persze hogy ragyogó, ahogy kezdi: „Itt ülök csillámló sziklafalon...”; vagy amikor a harmadik rész hasonlatáradata átcsap az emberen, az emLcri tudaton: „Szeretlek, mint anyját a gyermek ...”, amíg a zuhogó hasonlatok felérnek a lehetséges legfelső csúcsra: „Szeretlek, mint élni szeretnek / halandók .amíg meg nem halnak.“ De a negyedik szakasz, az volt számomra az igazi fölfedezés, az igazi to- vábbgondolnivaló: Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve, bontva bogját — hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják! Az öreg anyag boldogan halad benned a belek algútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain! Ha Horváth Jánostól megtanultam, hogy a költészet tudomány is. itt József Attila azt bizonyította be előttem, hogy a természettudományok — ez esetben az anatómia és a fiziológia — hogyan szerveződnek költészetté. E felismerés a költészet lehetőségeinek a kitágítását jelezte, a reáltudományok irányába. S ezt az irányt egyáltalán nem találtam járhatatlannak a magam számára. De most nem erről van szó, hanem arról, hogy ez — s az ehhez hasonló versek — újféle nyugtalanságot oltottak belém. Ám hogy ez lehetővé váljék, ahhoz egy rövidke kitérőt kell tennem. Ügy 1956 táján a Matesz akkori vezetőinek buzgalma nyomán Komáromban a színházon belül alakult az ún. írói alkotókor, olyan távolabbi tervekkel, hogy egyszer majd irodalmi lapot is alapítanak. Mivel az idő tájt gyakorta bejártam a színházba, magam is tagja lettem a nevezett körnek. Ha jól emlékszem, kéthetenként találkozgattunk Fellegi „atya” igazgatói irodájában, az egykori Fuéík utcai székházban, ahol általában emelkedett hangon beszéltek az irodalom, a költészet dolgairól, de legfőképpen az én versélményeimről folyt a szó, ugyanis a többiek nemigen írtak, vagy ha írtak is, felette álltak annak, hogy e fórum elé bocsássák munkáikat. Az igazság az, hogy a verseim körül forgó beszédre nemigen figyeltem oda; ami ellenben érdekelt, az az volt, amit eközben irodalmunk egészéről elmondtak. Bábi Tibor, Gyurcsó István, Ozsvald Árpád, Veres János, Török Elemér s mások nevét tanultam meg itt. Később Tőzsér Árpád Férfikor így jöjj című versét is itt olvastam először, s valaki ide hozta el Nagy László egyik új kötetét, ha jól emlékszem, a Deres majálist. . . Nos, ez az alkotókör
