Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - FIGYELŐ - Gál Sándor: Tövis a látomás szívében

VALLOMÁS a József Attila verséből belém költözött nyugtalanságot csak tovább fokozta azzal, hogy ráébresztett: a kortárs költészetet, sem a hazait, sem a magyarországit nem, vagy csak hiányosan ismerem. Az alkotó­kor, mint sok más hasonló fölbuzdulás, tiszavirág-életű volt, de nekem mégis so­kat adott, mégpedig azzal, hogy versolva­sói érdeklődésemet a hazai költészet irá­nyába fordította. De mire úgy-ahogy tájé­kozódhattam volna, egyszeriben a Šumavá- ban találtam magamat, olyan uniformizált világban, amelyben a költészetnek s a magamfajta versolvasónak-írónak minden nap egy külön kálvária, s minden perc és óra fölöslegesen elpocsékolt idő . .. Vala­mi azért mégis haszonra fordíthatóvá vált belőle: Viszonylag jól megtanultam cse­hül, aminek következtében a cseh nyelvű újságokban közölt versekhez is közelebb férkőzhettem. így találkoztam például Mi­roslav Holub és Jirí Šotola költeményei­vel. Különösen Sotolának egy szép verse ragadt meg bennem abból az időből. A címe: Venuše z Mélu (A milói Vénuszhoz], amelynek sorai szinte József Attila Ódá­jának magasában szárnyalnak: Vzal by eh te k sebé! skril bych te v sobé! kdo by té naši v takovém hrobé? (Magamhoz vennélek! magamba rejtenélek ki találna meg ilyen sírban téged? Heteken át próbálgattam lefordítani Šo­tola ,,ódáját“, de akkor a kísérlet megha­ladta az erőmet. Később a Venuše z Mélut nem, de több más Sotola-verset lefordítot­tam magyarra. Legelsőnek az Óvod do poe­tiky (Bevezető a poétikába) címűt, ame­lyet az Irodalmi Szemle le is közölt: A zárórészt idézem, mert szerintem ez a leg­fontosabb: Potom, asi už k stáru, rozepíšeš si konečne svou velikou báseň, tu svou pošetilou a pfece neodbytnou báseň, na kterou ses tolik tešil a které sis tolik bál Ta báseň se ti pravdepodobne nepodarí. Ale to nie. (Később, az öregkor jelé megírod végre a nagy verset, a te balga, s mégis visszavonhatatlan versed, amelynek előre oly nagyon örültél, s amelytől annyira féltél. Az a vers valószínűleg nem sikerül. De sebaj. így. Talán föladatként, talán vigaszta­lásként — mindmostanáig. A „cseh” vers­olvasói korszakom néhány évig tartott; Sotola, Holub, Siktanc és Flórian mellett a legnagyobb olvasmányélményt Vladimír Holan költészete adta. Valami olyan titok tudója (volt) Holan, amelyekhez hasonló­kat a huszadik század költészetében — már amit abból máig megismerhettem — csak Octavio Paz és Saint-John Perse mun­káiban találtam. Holannal az volt a fő ba­jom, hogy bár legtöbb versét szó szerint értettem ugyan, mégis kétségek között ha­gyott, mert igaziból nem mindig tudtam felfejteni költeményeinek szövetét, a meg­sűrűsödött metaforákat, jelképeket és mi­tológiai utalásokat. Emlékszem, egy ízben jó két hónapon át kutattam Lót ötödik hüvelykujja után Bibliában, lexikomkban — hiába. A Lót paráználkodása lányaival című vers ugyanis azzal zárul, hogy lá­nyai részeg ölét Lót ötödik hüvelykujjá­val nyitja (bontja) ki (fel) (Otzátkoval ich pátym palcem). Mivel akkortájt rettenete­sen bonyolultnak éreztem a holani költé­szetet, így ebből az alapállásból próbáltam megfejteni a titkát, s közben nem vettem észre, hogy a ,,bonyolultság” tulajdonkép­pen: kegyetlen egyszerűség. Mert Lót ötö­dik hüvelykujja nem valami anatómiai cso­da, vagy különlegesség — ott van minden férfitest közepén, s a nő felnyitása a bio­lógiai szerepe... A vers címére kellett volna jobban ügyelnem, s már az elején! Mert a megoldást a cím magában rejtette. A Bíróság című versével azonban mind­máig nem tudtam megbirkózni. Ebben ugyanis — szabadon fordítva — az áll, hogy: Rómában még állnak a lépcsők amelyeken Krisztus Pilátus elé lépett. Több oldalról is próbáltam közelíteni e sorok értelmezéséhez, de maradéktalanul nem sikerült a kérdést megoldanom. Le­

Next

/
Thumbnails
Contents