Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - FIGYELŐ - Gál Sándor: Tövis a látomás szívében
VALLOMÁS volt a némító erő minden időben? Vagy csupán a Jakaboktól — az ismeretlentől — való gyermeki félelem és rettegés? Holott ma sem tudom, akkor sem tudtam, kik azok a titokzatos Jakabok . . . Ördöggel, boszorkánnyal s egyéb szörnyekkel hiába riogattak, rájuk se fütyültem. De a Jakabok elnémítottak! Varázslat, sámáni erő volt — s van! — ezekben a versekben, olyan varázslat, amelyet csak a ritmus, a rímek, s főleg a hangok lejtése, színe idéz elő abban, aki hallja, vagy aki gondolatban fölidézi magában. Később, amikor az íratlan irodalom mellé az írott is odakövetelte magát, egy időre az előbbieket az utóbbiak egy kicsit elhomályosították. Másféle -fényeket, másféle borzongásokat, izgalmakat — s persze: kínokat — adtak. Űj tájakat, új horizontokat tártak föl, amelyek a korábban ismerteket — az otthoniakat — szinte jelentéktelenné törpítették. Mindezzel együtt az is említendő, hogy ezek nem is magyarul, hanem idegen nyelven — szlovákul, csehül, oroszul — szólaltak meg, s gyakorta inkább csak sejtettem, mint tudtam, miről is adnak hírt... Elsős gimnazista koromban — másodikos sohasem lettem — vásároltam meg egy vaskos könyvet, amelynek borítólapján ez állt, s áll ma is: Výber zo svetovej literatúry (Válogatás a világirodalomból). Ebben a vaskos könyvben — több jeles költő és író társaságában — találtam rá egy Alexander Petőfi nevű költőre, akinek az életrajzában azt olvastam, hogy „najväčší maďarský básnik” (a legnagyobb magyar költő). Hallottam én erről a „legnagyobb magyar költőről” már odahaza, de képét itt, ebben a könyvben láttam először. Igen megtetszett nekem akkor ez a fiatalember, versei nem kevésbé. Mert hiszen ilyeneket olvastam tőle: Celou cestou — domov idúc — premýšľam len všade, jak oslovím svoju dávno nevidenú mater? Mintha csak a saját hétvégi, hazafelé tartó gondolataimmal találkoztam volna, persze szebb és díszesebb rendben egymás alá szedve. Összekoccant a fogam a gyönyörűségtől, ahogy félhangosan mondogattam a verset magamban, magamat erősítve abbéli hitemben, hogy ilyen szépen is szólíthatják egymást az emberek. S amikor azt olvastom, hogy Nuž čo, páni, slávne vaše osoby? Či vás krček tak trošičku nesvrbí? Novomódny nákrčník dnes pre vás, hľa, chystá sa: je bez parád, no prilieha, a döbbenet fészkelte magát belém, s valamiféle kételkedés, vagy még inkább egyféle bizonytalansággal vegyes félelem. Mert éreztem a vers félelmetes és egyben felemelő lobogását... Az akkor persze eszembe sem jutott, hogy micsoda mág- lyatüzű lehet az eredetije. Sőt az „eredeti” keresésének a gondolatáig el sem jutottam. A „dicsőséges nagyurakkal“ való találkozás pár évet még váratott magára, így volt, így lehetett Alexander Petőfi, azaz Petőfi Sándor költészete először élményem— Ján Smrek fordításában. De ugyanígy lett — részben e könyv által — szépséges-keserves versélményemmé néhány Puskin-vers is. Mindegyik előtt a Szabadság magvetője című, Szabó Lőrincz fordításában (csak Magvető), s annak is az, utolsó néhány sora, amit emlékezetből idézek: Legeljek békén, ti népek! Baromból ember? — nem soha! Nyírni, vagy vágni kell csak őket, Mert minden szolganemzedéknek Korbács a jussa és iga! Hogy hol, milyen könyvben — bizonyára- valamelyik tankönyvben — bukkantam rá, nem tudom felidézni, mint ahogy azt sem tudom, ki volt a fordítója. A már említett Szabó Lőrincz-féle fordítással később ismerkedtem meg; lehet, hogy ez utóbbi pontosabb az általam idézettnél, de amahhoz mérten erőtlennek érzem. íme: Tengjetek tovább, földi csordák, tűrt barmok, csak legeljetek! Mit a népnek a szabadság? Ollót, s taglót rád, vak tömeg! Ostor, és hogy tessék a rabság, csengős iga a címeredi . .. Majd az Anyeginből Tatjana levele: Ja k vám pisu — csevo zse bole? — ,.Én írok Önnek ..vagy ahogy később Apríly Lajos fordításában olvastam: „Én írok levelet magának . . .” Petőfi — később már eredetiben is olvashattam, s ekkor döbbenetem és csodá
