Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - FIGYELŐ - Gál Sándor: Tövis a látomás szívében
VALLOMÁS latom csak tovább nőtt — és Puskin versei fölkavartak. Egyrészt a bennük levő mélységes szeretet — mint a Füstbe ment terv ben Petőfi, vagy Tatjana levelében Puskin —, másrészt a mindent széttörni képes forradalmi erő. A „Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok?”, vagy a „mert minden szolganépnek korbács a jussa és iga”-féle sorok ostorcsapásként csattanó, egymásra „rímelő” rokonsága borzongatott. Ekkor már — tagadni sem lehetne — magam is gyártottam verseket, szinte naponta, s csak természetes, hogy olvasmányélményeim mintájára. Hol a szenti- mentalitásig ellágyulv«, hol meg világmegváltó elhatározásokkal, dühös forradalmárként, tlz-valahány évesen. Sajnos — vagy szerencsére? — tanulmányaim abban az időben — már az ötvenes években járok, járunk — nem az irodalom, s főleg nem a költészet megismerésének irányába haladtak. De akkorra én már teljes valóságomban megfertőződtem, s noha a mező- gazdasági tudományokat is tisztességgel igyekeztem elsajátítani, mellettük, vagy pontosabban: velük párhuzamosan a „fő tantárgy”, melyet ismerni és tudni is akartam, az irodalom, a költészet lett. Abban az időben Komáromban a Nádor utcai könyvesboltban már lehetett magyar könyveket vásárolni, s ez a lehetőség számomra többféle kínt és kínlódást hozott. Lévén kispénzű diák, csak elvétve jutottam el odáig, hogy könyvre is költhessek. Ha mégis megtörtént ez a csoda, a megvásárolt könyv, könyvek kergettek a kétségbeesésbe. Két ilyen keserves könyvélményem maradt abból az időből. Az egyik Bóka László A szép magyar vers című kötete, a másik pedig Horváth János Rendszeres magyar verstana volt. Két okból is megkeserítették ezek a könyvek az életemet. Egyfelől arra döbbentettek rá, hogy alig ismerem a magyar irodalmat, másfelől, hogy az irodalom — ez esetben elsősorban a költészet — nemcsak gyönyörű varázslat, nemcsak nyelvi és gondolati játék, nemcsak forradalmi lobogás, hanem tudomány is, méghozzá nagyon komoly tudomány. Korábban soha meg sem fordult a fejemben, hogy a versekhez, amelyeket olvastam — vagy amelyeket abban az időben írtam s amelyek közül már néhányat meg is jelentetett az Új Ifjúság és a Szabad Földműves —, hideg, józan tudósi értelemmel is lehet közeledni. Hogy mindaz, ami néhány szép sorban egy egésszé — verssé — szerveződik a tudatban, az ízekre bontható, elemeire szedhető... A szép magyar vers és a Rendszeres magyar verstan hosszú időn át napról napra tudatlanságomra figyelmeztetett. Lévén fiatal és nagyon makacs, újra és újra elővettem hol az egyiket, hol a másikat, s igyekeztem megtanulni belőlük a megtanulhatókat. De talán azt is, ami — költő számára — megtanulhatatlan. Főleg azt! Nevek, versek, versformák, ritmusképietek, rímképletek kavarogtak egymást váltva és követve, a legrégibb időktől kezdve hozzávetőlegesen József Attila koráig, vagyis a harmincas évekig. Nem tovább! Bóka László könyvében találkoztam első ízben Ady Endre nevével, s nem sokkal később, 1956 nyarán az egy évvel korábban kiadott Összes versel két kötetét is megvásároltam. Méghozzá — legalábbis számomra — eléggé romantikus körülmények között, Esztergomban. Azóta — immár több, mint harminc esztendeje — az a két kötet hűségesen elkísér utaimon. Velem volt a diákotthonban, velem volt a Sumava hegyei között huszonhét hónapig; magammal cipeltem a katonai hátizsákban, de velem volt a T-34-es tankban is, s ha egy félórányi pihenő akadt, a rádióadó mögötti zugból elővettem, s olvastam Endre úr hitetlenül hívő igéit... A nagy verseket, az isteneseket s az istenkárom- lókat egyaránt. S nemcsak olvastam, sokat meg is tanultam közülük. Nyomorúságosabb állapotaimban így könyvek nélkül is vigaszt és erősítést merítettem belőlük magamnak. A Krónikás ének 1918-ból volt sokáig a legkedvesebb, annak is az utolsó strófája: Halál-mezőkön bitófák épülnek, Nagy tetejükre kövér varjak ülnek, Unják a hullát, el- s vissza-repülnelc, De az emberek meg nem csömörülnek. Vagy A hőkölés népének négy sora: Betyár urai így nevelték, Nem rúg vissza, csak busán átkoz, S ki egyszer rúgott a magyarba, Szinte kedvet kap a rúgáshoz. A Piros gyász ünnepé bői: Ha gyász, piros gyász, úgy van, úgy legyen.
