Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - FIGYELŐ - Gál Sándor: Tövis a látomás szívében

VALLOMÁS emberré érése során, s azt sem, hogy miért, s miként maradt meg, amit őrzünk, s miért hullott ki az, ami hiányzik .. . Számomra azonban bizonyossá vált — legalábbis má­ra, mostanra —, hogy minden versemnek ősei-elindítól ezek a neolit-időkben meg­ismert íratlan, csak-mondva-szép rigmu­sok, dalok voltak és lettek. Akkor sem tud­tam, s ma sem találok rá megnyugtató választ, hogy hallottukkor vagy felmondá­sukkor miért járta — járja — át teljes valómat valami áramütéshez hasonlatos bizsergés, valami belső izgalom, remegés, amely azon túl, hogy örömet ád, egyben nyugtalanságot is ébreszt bennem. Vagy azért, mert nem tudom, mi áll a kimon­dott szavak mögött, vagy pedig — sőt, akor csak igazán! — amikor felérek hoz­zájuk értelemmel és érzelemmel. Mindmáig nem tudtam megfejteni ennek a titkát, mindmáig nem találok megfelelő választ arra az egyszerű vagy annak tűnő kérdésre, hogy a költészet — az igazi köl­tészet! — hogyan okozhat egyszerre — egyazon időben és térben — gyönyörűsé­ges élményt és nyugtalanító, felajzó izgal­makat, kínokat? Tulajdonképpen ezek a meg-megújuló élmények késztettek arra, hogy végiggon­doljam — már amennyire ez lehetséges —, miféle erők működnek a költői szövegek mélyén? Miből fakad az a láthatatlan su­gárzás, amely egyszerre képes megérinte­ni a szívet és az elmét? Egyáltalán: van-e ezekre a kérdésekre általánosan elfogad­ható magyarázat vagy válasz? Ha van, mi az, ha nincs: miért nincs? De térjünk vissza a kezdetekhez, az első mondott versélmények ösztönidejéhez, ab­ba a mélységbe, amelyben még minden első s egyszeri, s így élménye-emléke más­ként épül bele a „belső tájba“, mint a töb­bi, későbbi élmények, ismeretek, tapasz­talatok. Emlékeim csillagfüzérének leg­mélyén sok ma is megtalálható mondóka és vers fénylik. Vannak ezek küzött olya­nok, melyek más szövegek közül villannak elő, de vannak olyanok is, amelyek önma­gukban állnak. A mesék történé-.sorozatát megszakító versek, versismétlődések leg­mélyén az „Égszakadás, földindulás / a fejemen egy koppanás / szaladj te is paj­tás / szaladj te is pajtás“ kezdetű áll. Sza­bó szüle meséjéből maradt meg mindmos­tanáig, s ha bármikor újramondom, a szá­guldás, a menekülés kalandja és tragédiá­ja borzong bennem. Mert a mese szöveté­ben egy másik mondóka teljesíti be az előbbit, eképpen: Farkas-barkas jej be szép, Róka-bóka az is szép, Özöm-b'ózöm az is szép, Kakas-bakas az is szép, Tyúkom-búkom jaj be rút! . .. S bekapták a tyúkot. Ahogy a vers­sorok fogynak, aki ..rút”, azt a ..szépek” fölfalják, míg a farkas végül egyedül ma­rad a veremben. A mese ismert, a benne található két versike is. De észrevette-é valaki, hogy azért a vége kissé elüt a me­sék igazságtévő törvényétől? Valamiféle visszaszámlálásra emlékeztet a verem mé­lyén zajló eseménysor. Az „égszakadás, földindulás“ első pillanatban játéknak, tré­fának is felfogható „invokációja” után bor­zongató a végkifejlet. Számomra legalább­is az! Hogy mitől lett ilyen, nehezen tud­nám megmagyarázni. Így éltem meg, mond­hatnám, így maradt meg bennem csaknem öt évtizeden keresztül. De hát csak ennyi lenne? Más mélységek, más áttételek ki- zárhatók-e? Nincs-e benne valami olyan többlet is például, mint egy közösség lét­élménye, hányatottsága, létbizonytalansá­ga, a „szaladj te is pajtás” többszöri kény­szere? S nem csupán egy alkalommal, de századokon által?! Hogy ez belemagyará- zás? Meglehet. De úgy vélem és érzem, hogy ez sem zárható ki belőle. Mint ahogy a csendre parancsoló négysoros mondóka hasonló vonatkozása sem. Ha okkal vagy ok nélkül bőgtem vagy szipogtam, anyám így csitított: Cini-cini dü, Szól a hegedű, Együnnek a Jakabok, Levágják a nyakadot. Van ebben a négy sorban valami enyhe gúny: ,,te anyámasszony katonája, mit nyafogsz” stb., de a legmélyén ott rejtezik az is, hogy a mindenkori Jakabok elől me­nekülők számára a gyermekbőgés, a han­gos, árulkodó oázás a nyaklevágás lehe­tőségét — a rejtőzködők felfedezését — is jelentette, jelenthette. Emlékszem, még a bombázások idején s egyéb háborús fé­lelmek közepette is hogyan némultam el a „cini-cini dű“ hallatára. A versben lévő fenyegetés és a valóságos fenyegetettség

Next

/
Thumbnails
Contents