Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - FIGYELŐ - Gál Sándor: Tövis a látomás szívében
Tövis a lá tomás szívében A bban a távolságban, amelyet emlékezetemben visszafelé meg tudok tenni s amelyet az emlékezet fel tud idézni, nos, abból a legmélyebb mélységből nem szavak, nem mondatok, hanem rigmusok, verstöredékek emelkednek ki, mint a létezés első, értelemmel-érzelem- mel megragadó támasztékai. Mintha ezekbe fogódzva tanultam volna meg a lépések ritmusát, a Járás törvényét. S azt is, hogy a küszöbök és egyéb akadályok csupán az adott világ útvesztőinek első vám- szedőhelyei. Tarkították is térdemet-kö- nyökömet a botlások s esések nyomán keletkezett sebhelyek csillagképei... Ez a mélység, amely hol didergető hideget terített rám, hol tűzzel és lánggal rettentett, tele volt olyan mondókákkal, dalokkal is, amelyek derűt és nyugalmat árasztottak, amelyek alkonyatok idején, madárzaj csitulásával betakartak, s elkísértek álomország határáig, s még onnan Is tovább, az Óperenciás tengeren túli tündérbirodalmakba. Még semmit sem tudtam a világról, a világ nyomorúságos állapotáról és kegyetlen szépségeiről, amikor — még nem versolvasóként, hiszen hol voltam még akkor az olvasás tudományától! — vershallgatóként ezt a „másik valóságot“ — amit később „valóságon túli valóságnak” neveztem meg magamban — fogadtatták be velem, amely a költészet varázslata által jöhet, jöhetett csak létre az emberi közösségek életében. Szinte öntudatlanul, ösztöneimmel, zsigereimmel szerettem meg ezt a másik, „valóságon túli valóságot”, azt, amely varázslatával minden létező határt, falat, kerítést egyetlen szempillantás alatt képes volt — képes ma is! — eltörölni, s állítani helyébe olyan birodalmakat, melyekben nem főhajtva, nem térdepelve, hanem szálegyenesen állítattak — állhatnak — egymással szemben az élőlények, tehát az emberek is! A befogadásnak — a költészet befogadásának — ez az első, kegyelmi állapota évekig tartott. Anyám és Szabó szüle kiapadhatatlan forrásokból táplálkozó meséit, dalait még a háborús években is mindennapi „eledelként” kaptam a paprikássós zsíros kenyér mellé, mintegy ráadásnak, már amikor megérdemeltem. Holott akor már a betűk közül is ismertem néhányat ... S jöttek ezek mellé a mindennapos utcai játékok; a kiszámolók ritmusfényjelei, s maguk a szöveggel — verssel, rigmussal, mondókákkal — együttjátszható gyermekjátékok. A vidámak és a söté- tebb tónusúak, a tragédiába hajlók egyaránt. Mert volt ebbből is, amabból is bőségesen. Legfőképpen azért, mert az egyiket s a másikat is halálosan komolyan játszottuk, azaz éltük meg és mondottuk. Nem tudom, mert nem tudható, hogy ezekből a szépséges madáridőkből származó szövegekből ki mennyit őrzött meg — ki mennyit őrizhetett meg! (mert az sem lehet közömbös) — magában és magának GÁL SÁNDOR (A versolvasás gyönyörűsége és kínja)
