Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - VALLOMÁS - Turczel Lajos: Az érsekújvári reálgimnázium padjaiban
VALLOMÁS sonló volt a helyzetem a latin tanítását átvevő, kamasz kinézésű gyakorló tanárnál, Breznay Lászlónál. Mikor Klacánsky tanár úr a folyosón megszólított (,,Mi újság, Turczel fiam?”), elmeséltem neki a szlovák nyelvben végrehajtott expedíciómat. Az öreg tanár — aki szörnyű idegessége és szekundamániája ellenére nem volt rossz- szívű — örvendezve helyeselt és megölelt. Az V. osztály folyamán fokozatosan a legjobb tanulók közé fejlődtem, és az osztályfőnök Gánóczy jóvoltából az első félévben már instruktorkodtam is. Négy osztálytárssal (Fodor Ágival, Parcsami Margittal, Polyánkaí Saroltával és Sisska Magdával) vettem át rendszeresen a matematikai anyagokat, a másik, félévben pedig a betegsége miatt visszaesett Parcsamit több tantárgyban instruáltam. Sikereimet tetézte az a népszerűség, melyet az önképzőkörben három komikus tárgyú előadással szereztem. Ekkor már rendszeresen kísérleteztem az irodalommal, és néhány társnak (Szabó Dezsőnek, Dénes Endrének, Reichfeld Imrének) olykor-olykor be is mutattam változatos szerzeményeimet. Egyik írásom a sajtóban is megjelent. Külső szemmel nézve akkor már olyan konszolidálódott, sikeres diáknak tűntem, akinek apróbb viselkedési szabálytalanságait az irodalmárkodásával lehetett kimagyarázni. A valóságban azonban más volt a helyzet. A tanulással tényleg nem volt már semmi problémám, de a negyedik osztályban átélt gyötrelmek nem enyésztek el nyomtalanul, hanem a lelki életemben tovább hatottak. Nem vagyok hívő freudista, de nálam valóban az következett be, ami Sigmund Freud tanításának alapját képezi: a zárt benső világomban (tudatalattimban) felhalmozódott lelki sérülések kiutat kerestek, és lelkivilágom, egyéniségem alakulását destruktívan befolyásolták. A szorongásokkal terhes esztendő után érthetően sok gátlásosság, félszegség maradt tennem, és ezt fölényeskedő magatartással ellensúlyoztam. A sorozatos meg- szégyentilések utólagos kompenzációjaként gőgösség, felnagyított kiválóságtudat alakult ki bennem, s az osztályra egy ideig ellenségesen és lenézően tekintettem. A negyedik osztály befejezésekor azzal a gondolattal is foglalkoztam, hogy átlépek a falumhoz közelebb eső Ipolyság reál- gimnáziumába, de az osztályfőnök Gánóczy szociális nehézségekre való hivatkozásomat azzal hárította el, hogy ezen majd segíteni fog. így lettem aztán az ötödik osztályban szüleim nagy örömére pénzkereső instruktor és ösztöndíjas diák is. Lelki életem furcsaságainak, komplexusainak kialakulásában az irodalommal való kapcsolatomnak is nagy szerepe volt. Az irodalmat gyermekkoromtól kezdve annyira szerettem, hogy a vele való foglalkozást, az olvasást életem fontos részének tekintettem. Most, hogy az írással aktívan kísérletezni kezdtem, lelkiállapotom összetevői egyrészt erős ösztönző és motiváló erővel, másrészt témává, irodalmi tárggyá is váltak. így lett például novella- és verskísérleteim gyakori témája az emberek közti szociális egyenlőtlenség és hajtóerővé az általa kiváltott felháborodás, melyet többször magamra osztott szerepekben: bűntudatos sikeres íróként, vezeklő idegen- legionistaként és elboroult agyú ámokfu- tóként éltem át. Voltak olyan írásaim (például az Egzaltáltak című novella, a Gőgös vágyak Krőzusa, a Még várok és az Én című versek), melyekben az említett lelki komplexusokat éltem ki vagy viviszekciós módon boncoltam szét. Nyugtalan lelki életem folyamatos írásos tükre aztán a hatodikos koromban, 1936. január 4-én megkezdett naplóm lett. Nem volt ez persze direkt módon hű tükör, mert a naplóírást eltúlzott mértékben irodalmi munkának vettem és az önelemzéseimet túlstilizáltam, túlkomplikáltam. Olyasmi történt velem, mint a szentimentalizmus stílus- irányzatának olyan alkotóival, akik sikeres életűek, egészségben és szerelemben szerencsések, boldogok voltak, de azért a stílusirányzat érzelmi sablonjait, a boldogtalanság sirámait — vagy legalább az ún. titkos bú affektált kínjait — nekik is fújniuk kellett. Mint minden hasonlat, ez is sántít egy kicsit, mert az én lelki életem a további gimnáziumi években is zaklatott, kiegyensúlyozatlan maradt, de nem annyira, hogy például a diákélet vidámabb vonatkozásai idegenek lettek volna tőlem. Ám a naplóban legtöbbször rezignált, életidegen, pesszimista lénynek és valami nagy változás után sóvárgónak stilizáltam magam. 1937. január 4-én írt naplójegyzetemben ez a stilizálás így nyilvánult meg: „Pontosan egy éve történt, hogy a naplóm írásának megkezdésével visszatekintettem kissé az elsuhanó évekre és kesernyés, torz mosollyal állapítottam meg, hogy nem volt értelmük, értékük. Most, hogy egy évvel
