Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - VALLOMÁS - Turczel Lajos: Az érsekújvári reálgimnázium padjaiban

öregebb lettem, szintén csak a tavalyi mon- dókámat ismételhetem, mert ebben az évben is fásult, keserű ízű volt az életem, nem sugározta egyetlen lélekbeitatódó öröm sem, és az az ’esemény’ sem dördült bele sivárságába, amely után anyira áhítozom. Tovább kell élnem a koldussze- génységű napokat; jajszó nélkül, mert férfi vagyok.“

Túlsötétített életérzésemet gyakran kordetermináltam kollektív hangsúlyokkal, s nemzedéki megszólalásként fejeztem ki. Példa erre az 1936/37. iskolai év megnyitásához fűzött meditációm: „Veni Sancte, banális, únott igék, merev tanárarcok és ideges diáktestek. Azaz röviden kifejezve: új iskolai év. Űj és mégis halálosan régi. A tanár a rozoga katedrán ül és százszor elmondott témáját kéjelgi elő. A diák tekintet nélküli szemmel néz és a színtelen szavak helyett az iruni ágyúdörgés borzalmas zenéjét hallja. Sajnálattal nézi azt a nálánál öregebb valakit, aki a consecu- tio temporumról, a treuga deiről beszél monoton hangon. Mert minek, miért?! Minek tudni a trigonometriáról, a dativus eticusról, mikor minden hiába?! Mikor merev tanár- és egyéb arcok azt sugallják, hogy jaj az ifjúságnak. Minek eltorzítani a percek szépségét, mikor elődereng már a csúnya szörny ...?!”

Vannak persze olyan naplóbejegyzések is, amelyekben realisztikus számvetést csináltam magammal, adottságaimmal, lehetőségeimmel. 1937 augusztusában, egy hónappal a nyolcadik osztályba lépés előtt például így írtam irodalmi elképzeléseimről: „Az ’íróiság’-ra — melynél szebb, eszményibb pálya nem létezik előttem és amelynek a gyökereit magamban érzem,

— készülök is meg nem is. Sokat olvasok, de azokat a könyveket, melyek ízlésemet csiszolnák, látásom szélesítenék, szókincsem gyarapítanák és általában irodalmi műveltségem izmosítanák, nem tudom rendszeresen megválogatni, viszont e szégyenkezés és oktalan gőg megakadályoz abban, hogy másokkal: hozzáértőkkel választassam meg. Emiatt az írói önképzés, amelynek könyveken keresztül kellene történnie, nem céltudatos és kielégítő nálam, mert felesleges könyvek olvasásával sok időt elpazarló. Eredményesebb és fejlettebb az önálló írásokkal való próbálkozásom. Ezt már pár év óta gyakorlom, és jóleső, ambíciót növelő örömmel észlelem, hogy toliam alól esztétikai és tartalmi

VALLOMÁS

szempontból mindinkább nívósabb írások kerülnek ki. .. Kissé bánt az, hogy az ötletbőség ellenére nem vagyok eléggé termékeny és írásaim szűkszavúság jellemzi. Jelenleg egy nagyobb tanulmány izgat: szülőfalumnak, Szalkának szociográphiai feldolgozása, melyet újságfolytatásokban szeretnék megjelentetni. Ebben a törekvésemben is hátráltat a velem született fél- szegség és akaratgyengeség, amely az esetleges kudarctól tartva húzódozik a bátor kiállástól. Pedig most az a szándékom is megvan, hogy a Csehszlovákiai Magyar Irodalmi Szövetség által kiírt pályázatra próbaképpen egy novellával és egy most megírt verssel beszállok ...”

Ehhez a naplórészlethez érdemes néhány kiegészítő, magyarázó megjegyzést fűzni:

A Csehszlovákiai Magyar Irodalmi Szövetség irodalmi pályázatáról — mely több műfajban igen sok pályatételt tűzött ki, és rengeteg munkát küldtek be, de az

1938-as események bonyodalmaiban a pályadíjak kifizetése elmaradt és a pályamunkák elkallódtak — erről 1937-től napjainkig sok szó esett a sajtónkban, legutóbb Tóth László rekapitulálta a pályázat sorsát a Hétben. Most, hogy gimnazista naplómat lapozgatom és idézgetem, kellemesen lepett meg ifjonti pályázó kedvem, melyről bizony elfeledkeztem, és azt sem tudom már, hogy beküldtem-e a novellát és verset. Azt viszont a naplóbejegyzés adataiból és dátumából határozottan megállapítottam, hogy a pályázatra szánt vers Az idegenlegionista levele volt. Lehetséges, hogy az ugyancsak megemlített szociográfiai munkámat is beküldtem akkor egy pályázatra, melyet a CSMASZ (Csehszlovákiai Magyar Akadémikusok Szövetsége) írt ki, de ez a pályázat is az előzőhöz hasonló sorsra jutott.

Ami az olvasmányaim kiválasztását illeti, e téren bizony kevés tanári segítséget kaptam. Arra emlékszem csak, hogy az ötödik és hatodik osztályban az akkori magyartanárom, Szeglethy kérés nélkül többszőr kölcsönzött nekem fontos könyveket a tanári könyvtárból. Viszont arra szomorúan gondolok vissza, hogy Krammer Jenő, aki szeretett engem és tudott az ambícióimról, nem volt a segítségemre. Tanácsokat elsősorban tőle vártam volna, és nagy kár, hogy nem kéitem meg őt erre.

Egyébként dokumentumom van arról, hogy olvasmányaimat jó érzékkel választottam meg. A naplófüzetem hátulsó részé