Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - ÉLŐ MÚLT - Kövesdi János: Bartók és Pozsony

AHOGYAN A TANÍTVÁNY LÁTTA |

Gáffor Ilona 1914. szeptember 30-án született Pozsonyban. 1932-ben tett érettségi vizsgát a bratislavai Reálgimnáziumban, miközben (1929-ben) elvégezte a konzervatóriumot is. Azt követően négy éven át a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia levelező hallgatója volt. Ugyanakkor egész idő alatt Németh-Samorinsky István tanítványaként folytatott zenei tanulmányokat. 1935-től 1937-ig Bartók Béla magántanítványa volt Budapesten. Állami vizsgát Prágában tett 1937-ben.

1930-tól folyamatosan koncertezik szólistaként és kamarajátékosként. Játszott nagy zenekarokkal szimfonikus zenét, számos kamarazenekarral kamarazenét a zeneművészet szinte valamennyi korszakából, neves hegedű-, brácsa-, cselló-, és fuvolaművészek társaságában, olyanokéban, mint például Németh-Samorinsky István és mások. Ez ideig számos rádiófelvételt készített, és közel tíz — a bratislavai Opus és a prágai Supraphon kiadó által megjelentetett — hanglemezen működik közre társelőadóként, olyan neves szlovák előadóművészek társaságában, mint pl. Viktor Simcisko (hegedű), Milos Jur- koviő (fuvola), Milán Teleck^ (hegedű), Juraj Alexander (gordonka), Valéria Hrdinová (zongora) és mások.

Tizennyolc éves kora óta zenepedagógusként is tevékenykedik. 1954-től 1960-ig a bratislavai Zeneművészeti Főiskola szakkorrepetitora volt, azóta a főiskola adjunktusa. Előadóművészi és zenepedagógusi tevékenységéért több kitüntetést kapott.

— Idősebb pozsonyi zenészek közt él Önről egy kedves anekdota, miszerint kiskorában nem akart megtanulni beszélni — énekelve közölte a felnőttekkel, amit fontosnak tartott...

— Nem kell azért mindent elhinni a javíthatatlan öreg bohémeknek . .. Persze ami a zenével való kapcsolatomat illeti, igaz a gyerekkori éneklési szenvedélyemről fabrikált anekdota . . . Hogyan jutottam el a zenéhez? Az én esetemben voltaképpen nemigen lehet beszélni az úgynevezett „zenéhez vezető útról”, mert a zene mindig velem volt. Mielőtt megtanultam beszélni, már tudtam énekelni, úgyhogy amit csak lehetett, énekben fejeztem ki. A szüleim azt hitték, hogy énekesnő leszek. Hozzávetőleg hároméves koromtól kezdve két kézzel zongoráztam azokat a dallamokat, amelyeket testvéreimtől hallottam énekelni vagy zongorán játszani.

— Vagyis a zene szellemét az anyatejjel szívta magába?

— Igen, úgy is mondhatnám ... Amint látja, a dolgozószobámban két zongora áll. Ez a modernebbik az én „hétköznapi” zongorám, ezen szoktam ma is gyakorolni. A másik, ez a kedves, „Schrimpf Wien” védjegyű öreg bútordarab — kegyeleti tárgy, édesanyám százéves zongorája. Én is ezen tanultam meg zongorázni. Szüleim főként fiatalkorukban foglalkoztak intenzívebben zenével. Édesapám hegedült, édesanyám szépen zongorázott, lánykorában minden darabot kotta nélkül játszott. A családunkban tehát mindenki zenélt, úgyhogy a zene iránti érdeklődésem kisgyerek koromban a családi környezet egyenes sugallatára alakulhatott ki szinte természetes módon.

— A szülein kívül kik voltak azok, akik döntően befolyásolták zenei pályájának kezdeti szakaszát?

— Ebben, azt hiszem, két embernek volt meghatározó szerepe, a nagynénimnek és Németh-Samorinsky Istvánnak. Amint már említettem, szinte magától értetődő volt, hogy zongoristapályára megyek. Az első években nagynénimnél tanultam, majd ő vitt el Németh-Samorinsky tanárhoz, akinek a játéka nagyon tetszett neki. A városi zeneiskola és a konzervatórium akkoriban a Redoute épületében volt, ott végeztem el az alsó osztályokat és a konzervatóriumot is. A zongorajátékon kívül két évig orgonálni is tanultam Németh tanárnál, aki ezt a barokk zene, elsősorban Bach majdani interpretálása szempontjából tartotta fontosnak.

— A harmincas évek elején bizonyára nagy élmény volt az Ön számára a budapesti zenei élet...

— Miután elvégeztem a pozsonyi konzervatóriumot, beiratkoztam a Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskola levelező tagozatára. Ahogyan most visszaemlékezem rá, Budapest bizony eléggé megdobogtatta a szívemet... Bár a pesti zenei életben nemigen merülhettem el, mert egyszerűen nem volt rá időm (persze, amikor csak tehettem, eljártam