Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - ÉLŐ MÚLT - Kövesdi János: Bartók és Pozsony

volt a társaság, általában szellemes volt, többnyire mindent kitűnő ízléssel csinált, szeretett tréfálkozni, persze nem olyan értelemben, hogy folyton vicceket mesélt volna, de ha eszébe Jutott valamilyen tréfás dolog, azt Jó érzékkel, ügyesen elhelyezte a beszédében. Külsőleg kiegyensúlyozott, vidám ember benyomását keltette, de az igazság az, hogy hajlott egy bizonyos fokú melankóliára. Két alkalommal depressziós rohama is volt, de egyébként szerette az életet. Ha szabad, még egy dolgot elmondanék, ami jellemzi, hogyan viszonyult a családjához. Az emlékiratában (mely nyomtatásban nem jelent meg) többek között ezt írja: „Nekem kitűnő szüleim voltak, és tűrhető tanáraim.” És tovább: „Én sok elégedett embert ismertem, de én boldog ember voltam. Boldog embert viszont nagyon keveset ismertem.”

— És miben különbözött a zenéjük?

— Az egyik alapvető eltérés az, hogy Bartók munkásságában domináns szerepe van a folklór iránti érdeklődésnek, ugyanis ifjúkori elhatározása volt, hogy megteremti a magyar nemzeti zenét, azt pedig — a Brahms-iskolától eltérően — elképzelhetetlennek tartotta a népzene, elsősorban a parasztzene, a parasztdalok feltárása és tanulmányozása nélkül. Csakhogy amikor Bartók figyelme a magyar folklóron túl a szomszéd népek, a szlovák és a román nép zenéje és az arab népzene felé fordult, az ő művészi elhatározásában is fordulat állt be, nem a magyar nemzeti zene jellege volt számára a továbbiakban fontos, hanem az, hogy általában a népzene hogyan használható fel új zenei formák létrehozására, a zenei nyelv megújítására, új zenei nyelv megteremtésére. Bartók nem volt kozmopolita, de miután világos lett előtte a cél, nem a népzenék nemzeti jellege érdekelte többé, hanem csak az, hogy az anyag, amivel dolgozik, tiszta forrásból származzon. A zenetörténetben persze ezek már ismert dolgok, csak úgy érzem, nem kapnak kellő hangsúlyt. Nos, ebben is különböztek egymástól, az édesapám nem a folklórban, hanem más utakon kereste a megújulás lehetőségeit.

— Doktor Ferdinánd Kiinda professzor, a neves szlovák orgonaművész az 1959-ben Bratislavában kiadott Alexander Albrecht című szlovák nyelvű monográfiájában többek között megállapítja: ,,Bartók életművének az Albrechtéhez való viszonya tehát úgy jellemezhető, hogy mindkettőjük zeneesztétikai elvei végeredményben a szintézis felé fejlődtek. Míg Bartók a győzelmek és kísérletek hosszabb, kerülő útján jutott el hozzá, addig Albrecht lassabban, de kitérők nélkül haladt feléje. Ezért útjaik szívélyes, szoros barátságuk ellenére sem találkozhattak egész életpályájuk során. Lehet, hogy éppen ezért volt Albrecht Sándor és Bartók Béla barátsága oly gazdag és bensőségesen páratlan, mert emberi és baráti kapcsolataik sohasem sodorták munkásságukat az egymástól való függőség keresztútjára.” Tanár úr, mennyiben tartja ön ezt a megállapítást helytállónak, és mit tudna hozzátenni?

— Ügy gondolom, Kiinda észrevétele megfelel a valóságnak. Tény, hogy ők ketten annyira tisztelték egymás szuverenitását, hogy sohasem próbálkoztak „hatást gyakorolni” egymásra. Ami az idegen elemek felszívását, magukba olvasztását illeti, arról talán érdemes néhány szót ejteni. Ügy vélem, hogy Kiinda megállapítása azért indokolt, mert Bartóknak nagyon sok újat kellett feldolgoznia. Például Bartók 1. hegedűszonátáján még érezhető, hogy eléggé kiegyensúlyozatlan, még nem sikerült egészen szerves egységbe ötvöznie, a saját hangzásvilágába oldottan beépítenie az idegen elemeket. Kiinda azt is mondja abban a könyvében, hogy Albrecht könnyebben, simábban fel tudta dolgozni magában, beépíteni műveibe az idegen elemeket. Ez így is van, s nincs ebben a megjegyzésben semmiféle rosszindulat. Ezt azért tehette Albrecht, mert ő nem mozgatott meg olyan temérdek idegen anyagot, nem keresett annyira heterogén forrásokat. Bartók nem volt ugyan olyan szélsőséges, mint Schönberg, de tudatosan és nagyon intenzíven kereste az újat, s ezt maga nemegyszer ki is nyilatkoztatta. Azt vallotta, hogy a zene csak akkor ér valamit, ha valami újat hoz, de későbbi évei során ezt a meggyőződését feladta, mondván, hogy a zenében a radikális megoldás: a visszatérés a hármashangzathoz és a klasszikus rendhez. Albrecht János zenei munkásságában az új elemek és a régi stílus kiegyenlítődése hamarabb következett be, mint Bartóknál, amire példa többek között Albrecht Zongoraszvitje is. Csupán arról van itt szó, hogy a hasonló elemek könnyebben és gyorsabban ötvözhetők egymással.