Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - ÉLŐ MÚLT - Kövesdi János: Bartók és Pozsony

ismerte a klasszikát, a romantikát, és kiválóan bele is tudta magát élni a stílusba, csakhogy elvárt valamit a zenétől, azt akarta, hogy a zene mind formájában, mind mondandójában ú] legyen; nem szabad engedni, hogy régi sztereotípiákat ismételjen meg. Bartók tudatában volt annak, hogy az új zenének új gondolatokat és érzelmeket kell kifejeznie.

— Beszélhetünk olyasmiről, hogy Bartók, idősebb, tapasztaltabb lévén, budapesti diákévei alatt bevezette Albrecht Sándort a zenei társaságba?

— Nem. Mindent mondhatunk, csak ezt nem, ugyanis Bartók egyáltalán nem volt társasági ember; ennek lélektani okai lehettek, melyet valahol családi körülményeinek alakulásában kell keresnünk. Ha összehasonlítjuk a családját mondjuk a Dohnányié- kéval, azt látjuk, hogy Dohnányi Ernőt jó anyagi körülmények között élő, viszonylag kiegyensúlyozott család vette körül, míg Bartók, félárva lévén, folyton anyagi gondokkal, szorongásokkal, aggodalmakkal küszködött, ami elég súlyos zavarokat okozott a lelki életében, s bizonyos mértékben a személyiségét is deformálta. Ezek után szinte érthető, hogy Bartók nemigen szeretett társaságba járni. Ha nagyobb társaságba csöppent, mindjárt izgatott és zavart lett. Erről nemigen beszélt, de ez látszott rajta. Hogy a későbbiek során ez mennyiben változott meg, azt nem tudom, mert nem volt alkalmam megfigyelni. Ami apám budapesti diákéveit illeti, e tekintetben szerencsésebb volt Bartóknál, mert szerencsésebb családi örökséget vihetett magával. Bartók nem volt az az ember, akit inspirált volna a zajos, vidám társaság; egyébiránt érdekes, hogy Bartók képes volt társaságban akár tánczenét, valcerokat, polkákat is játszani, és örült, hogy mások táncolnak az ő muzsikájára. De emlékszem, egyszer egy ilyen zsúron felkérte őt valaki táncolni, Bartók zavarba esett, és azt válaszolta, hogy nagyon sajnálja, de neki sürgősen el kell mennie. Az igazi ok, azt hiszem, az volt, hogy nemigen tudott táncolni, és ezt restellte. Ez a szóban forgó táncos est itt volt Pozsonyban, a mi házunkban. Apámnak, szerencséjére, volt kellő önbizalma, semmi sem tudta őt zavarba hozni. Visszatérve a pesti diákéveire, bizonyosan tudom, hogy édesapámnak Budapesten sok barátja volt, főként zenészek, így például barátságban állt Popper Dáviddal, a világhírű gordonkaművésszel, aki társaságban igen kedvelt, szellemes ember volt. A tanáraik gyakran meghívták őket magukhoz vendégségbe, időnként házi muzsikálásra. Ezek az estélyek, kötetlen diskurzusok nagyon érdekesek és mulatságosak voltak. Bartókot viszont igen ritkán lehetett látni ezeken az összejöveteleken.

— És az édesapja nem próbált hatni Bartókra, hogy egy kicsit formáljon rajta, hogy megszabadulhasson a gátlásaitól?

— Nemigen hiszem, meg aztán ez aligha járt volna sikerrel, mert Bartók igen szilárd jellem volt. Mindazonáltal nagyon szerette Bartókot, és feltétlenül ragaszkodott hozzá, szűkebb körben, négyszemközt vagy kisebb társaságban, mondjuk a mi családunkban, egészen másként viselkedett Bartók, nem volt zavarban, fel tudott oldódni és egyáltalán nem volt „furcsa”, ahogyan az még egyes könyvekben is olvasható róla. Határozottan állíthatom, hogy nem volt furcsa ember, csak szorongásos, és elég gyakran küszködött gátlásokkal.

— Ha már itt tartunk, lefesthetné, hogy Ön milyennek látta a két barátot, hogyan látta őket emberi mivoltukban, jellemükben? Miben különböztek egymástól? Ss miben különböztt a zenéjük?

— Bartók nagyon koncentrált személyiség volt, fegyelmezett viselkedésű és fellépésű, például sohasem kiabált, sohasem engedte meg magának azt a luxust, hogy „kijött volna a sodrából”, de mindig erélyes és céltudatos volt, és — volt humora! Ma, ha olvas az ember valamit Bartókról, akkor ezzel a megállapítással szinte sehol sem találkozhat, mintha a monográfia- vagy életrajzírók azt hinnék, hogy valaki akkor tökéletes, ha sohasem mosolyog, sohasem tréfálkozik. Pedig ez távolról sem igaz, mert Bartók nagyon is szellemes ember volt, és nem volt merev pléharcú. Igen érzékeny lévén, a humorra is nagyon finoman reagált: határozottan volt humorérzéke. Humora sajátságos humor volt, kicsit száraz, de mindig találó: nem gúnyos, inkább finom, szellemes irónia. Humoros megállapításai gyakran sajátos éllel, csípősen jellemeztek egy- egy viselkedést, magatartást, politikai helyzeteket, megnyilvánulásokat. Édesapámról, Albrecht Jánosról pedig azt mondanám el, hogy ellenkezőleg, neki szinte életeleme