Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - ÉLŐ MÚLT - Kövesdi János: Bartók és Pozsony

nélkül átvette a mester által sugallt brahmsi későromantikus hagyományokat és stílust. Noha zeneszerzői tevékenységének korai szakaszában mind Bartók, mind Albrecht az újromantikából indult ki, nemigen tisztelték a hagyományokat, rögtön a kezdet kezdetén a saját útjukat keresték és próbálták járni, ami nem nagyon tetszett Koessler- nek. De nyílt ellenségeskedésre persze nem került sor. Amint a későbbi, itthoni beszélgetéseikből kivettem, Bartók már akkor Max Reger és a francia zenei impresszionisták felé orientálódott. A Reger-hatás Bartóknál eléggé nyilvánvaló, például az 1. hegedű- versenyében, vagy az Elégiában. Köztudomású, hogy Max Reger a neoromantizmus egyik utóvédje volt, de már sokféle újító törekvés is felfedezhető életművében. Ami Koesslert illeti, Kodály Zoltán sem értett teljesen egyet vele: egyik levelében olyasmit ír édesapámnak, hogy emlékszel, Koessler mindig azt akarta, hogy moduláljak, hogy elhagyjam a hangnemeket, s térjek ki a hangnemekből, ettől várva zeném színesebbé tételét. Ezt apám és Kodály egy másik levélváltása is tanúsítja. Apám 1957. december 20-án levélben köszöntötte Kodályt 75. születésnapján, így zárva sorait: .. Művészeknél az emberek mindig a halhatatlanságról beszélnek. Főképp haláluk után. Ez tehát nem sürgős. Sokkal inkább kívánok minél több és minél tovább tartó hallhatóságot! Ezen sorokkal gratulál régi — juj de régi, még a Koessler-időkbe visszanyúló szeretettel a még zsenge korú (csak 72 éves} Sándorod.” Kodály 1958. január 10-én így válaszolt: „Kedves Albrecht, köszöntésed régi időket ébreszt bennem. Koessler bennem bizonyos »Beharrlichkeit«-et hibáztatott. Neki nagyon soká ragaszkodtam egy hangnemhez, témáihoz stb. Úgy látszik ez alaptulajdonságom, és kiterjesztem az életre is. Magam sem hittem, hogy megérem ezt a kort. Neked legalább fiad van, aki folytatja . ..” Koessler

— Brahms közvetítésével — azért elég erősen rányomta a bélyegét Bartók és Albrecht zenéjére. Édesapám egy kicsit tovább kitartott a Brahms-hagyomány mellett, mint Bartók, és ezt érezni is a korai műveiben. Persze a Brahms-hatás Bartók korai műveiben is érezhető, azokban, amelyeket ma csak nagyon ritkán játszanak, mint például a zongoraötös és egyéb kompozíciók. Édesapámtól e vonatkozásban a Zongoraszonátát és a Zongoratriót említhetném. Debussy és a francia impresszionizmus hatásával kapcsolatban megjegyzem, hogy annak elsősorban a harmóniavilága hatott mindkettőjükre, Bartókra jóval korábban, mint Albrechtre, de mindketten nagyon korán más irányba orientálódtak, keresve a saját útjukat. Természetesen Bartók sohasem lett impresszionista zeneszerző. Csak bizonyos elveket vett át ettől az irányzattól, ennek elemeivel frissítve művészi palettáját.

— 1907-ben maga Bartók is a Zeneakadémia tanára lett, s az utolsó, ötödik évfolyamban Albrecht Sándor a nála mindössze négy évvel idősebb Bartók tanítványa lett. Milyen emlékeket őrzött édesapja erről a tanári—tanítványi viszonyról? Hogyan vélekedett a pedagógus Bartókról?

— Erre nagyon nehéz válaszolnom, mert nincsenek emlékeim arról, hogy egyáltalán beszélt volna Bartókról mint tanáráról. Ogy vélem, nem alakult ki közöttük tipikus tanári—tanítványi viszony, mert hiszen nagyon kicsi volt köztük a korkülönbség, azonfelül pedig meghitt barátok voltak, úgyhogy az óráik kötetlen, oldott, baráti légkörben folyhattak le. Bartók — rendkívül előzékeny és korrekt jelleménél fogva — aligha adott valamiféle tanári intenciókat az édesapámnak. Úgy gondolom, hogy ezeken az órákon leginkább előzékeny, egyenrangú partnerekként viselkedtek. Mindig kitűnően megértették egymást, tehát az órákon is mindketten pontosan tudták, hogy miről van szó. Nem hiszem, hogy a ma annyit emlegetett „módszerről” bármikor is sző esett volna köztük, hiszen mindketten magát a zenét, a zenélést tekintették fontosnak. A művek jellege, szelleme volt a lényeges számukra.

— Milyennek tartotta az édesapja és Bartók Hans Koesslert mint zeneszerzőt?

— Azt hiszem, hogy a zeneszerző Koesslert ők nemigen vették tudomásul. Elismerték a tudását, az ízlését, széles látókörét, ám az ő szemükben Koessler mindenképpen az elmúltnak volt a megtestesítője; persze nem rossz értelemben. Nagy tévedés volna azt hinnünk, hogy szóban forgó tanítványai mindjárt úgy indultak, ahogyan ma ismerjük őket. Apám vallomása szerint [meg a magam megfigyelései szerint is) Bartók nagyon kemény küzdelmet vívott a hagyományokkal, de azokat először kiválóan meg kellett ismernie ahhoz, hogy új ösvényeken, majd új utakon indulhasson el. Bartók kiválóan