Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 4.

alapot ehhez Lenin Pártszervezet és pártirodalom, című cikkéből vették. Johannes R. Becher a proletárirodalom céljait igy fogalmazta meg: „Ez az irodalom lázadás a világ mai formája ellen, a vérrel jól ellátott agyvelőkhöz, a széles vállúakhoz szóló felhívás ... A proletárforradalmi irodalom nem szegényember-irodalom vagy részvétköltészet, nem nyafog könnyesen a proletariátus nyomoráról, nem lapozgat szemlélődve a háborúban... Dobpergés és utcai harcok közepette született, a cenzúra nyomása alatt érett felnőtté. A kizsákmányolásra és a háborúra adott válasza: cselekvő megoldás.”41 Ez az irodalom már nem „témát” látott a munkásban, hanem a munkás szemével láttatta a világot.

Fábry a húszas évek végén talált el azokhoz a német írókhoz, akik a munkásosztályhoz csatlakoztak (Brecht, Becher, Kisch, Bredel, Renn és mások). A csúcsot Becher és Bertolt Brecht jelentette számára, de meglátta már a kor „legérdekesebb íróját”, Hja Ehrenburgot, s azt az új orosz irodalmat is, mely az új szovjet valóság talaján bontakozott ki. A Korunkban megjelent Oj valóság — új irodalom című írásában (1929) nemcsak az „emberirodalom” csődjének okait ismerte fel, hanem annak a hallatlan eseménynek a tanulságait is, hogy a forradalom valósága győzött Oroszországban. Gorkij, Biok és Majakovszkij mellett meglátta az újakat is, akik részt kértek a munkából: Dorohovot, Szerafimovicsot, Vszevolod Ivanovot, Libegyinszkijt és másokat.42 Az amerikai irodalomból is a kendőzetlen valóságábrázolást vállalók (Upton Sinclair, Dos Passos, Theodore Dreiser) művei érdekelték.

Ilyen előzmények után az emberirodalom valóságigénye a harmincas évek fordulóján átadta a stafétabotot annak az irodalmi törekvésnek, melyet valóságirodalomnak ismerünk. A valóságirodalom igénye a kétféle kultúra felismerésén alapult. Fábry 1931- ben azt a nézetet vallotta, hogy „... a kultúra létét, továbbfejlődését csak az osztályharcos proletariátus biztosítja. Csak az ő harcának a győzelme lehet az emberi kultúra győzelme, az emberiség fejlődésének a záloga... Aki ma a kultúra frontján harcol a kultúra — a legfőbb emberi jó — fennmaradásáért, az ezt a kultúrát csak a proletariátus osztályharcában harcolhatja valósággá.”43 Olyan időszakban írta ezeket a sorokat, amikor a „haldokló polgári kultúrát” — mely „sose volt szépségében zengi önmaga hazug halálénekét”44 — egy tollvonással le lehetett írni.

A valóságirodalom minden korábbinál elérhetőbb és következetesebb program lehetőségét jelentette. Nemcsak a szovjet és a német szocialista irodalom példázta, hogy megnőtt a „valóság” szerepe az irodalomban és a művészetben, hanem a magyar irodalmi törekvések is erre vallottak. Ugyanis a harmincas évek elején fellendülő magyar- országi irodalmi élet is szükségszerűen a társadalmi kérdésekre és nemzeti sorsproblémákra összpontosított. Olyan írók kerültek a szocializmus vonzásába, mint Kassák Lajos, Nagy Lajos, József Attila és mások. A népi írók mozgalma is társadalmi fogan- tatású, s a mozgalom legjobbjai maradandó értékekkel gazdagították az egyetemes magyar irodalmat (Illyés Gyula: Puszták népe, Féja Géza: Viharsarok, Darvas József: Egy parasztcsalád története, Kovács Imre: Néma forradalom stb.). Ugyanakkor az üldözések és a hatósági megtorlások ellenére sem szűnt meg Magyarországon a baloldali szellemű és szocialista elkötelezettségű irodalom (József Attila, Nagy Lajos, Radnóti Miklós és mások). Az értelmiségiek egy elit csapata a haladó magyar társadalmi erőkkel együtt vállalta a harcot a humanizmus, az emberiesség és az európaiság nevében. A harmincas évek emigrációs irodalmából olyan alkotók munkásságát említhetjük, mint Barta Lajos, Komját Aladár, Gábor Andor, Balázs Béla, Lengyel József, Illés Béla, Lukács György és mások.

A csehszlovákiai magyar prózairodalom egyik irányát képviselő szocialista tényirodalom (dokumentumirodalom) — melyet Fábry valóságirodalomnak nevezett — az említett hatások jegyében született. Erről írta később Fábry: „Mi törvények nélkül indultunk útnak, a kor, a valóság rágta szánkba — sürgetőn és követelőn — esztétikai normáinkat ... A valóság foglyai lettünk, elkötelezettjei. Tömegek — anyag-eszköz voltukban — egy kettős kizsákmányolás áldozataiként voltak kiszolgáltatva a profitnak és a militarizmusnak. Ezt az embertelen tömegsorsot kellett felrázni, tudatosítani, megváltoztatni.”45 A proletárirodalomról vallott felfogását Fábry a Korunk hasábjain már 1929-ban kifejtette: „Az új valóságirodalom nem kiélési forma, de átélési folyamat