Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 4.

szemmel” néven nevezett) az emberirodalom felelősségének pátoszos megfogalmazása idején is ösztönző, aktív program volt, amely — mint Görömbei András írta — a „passzív magyarságsiratásból kilendítette”.35 Távlatokat keresett az irodalom számára nemcsak a nacionalizmussal és a budapesti irodalmi fölénnyel, hanem az önképzőköri kvaterkairodalom, a kvaterka és kúria szellemével szemben is. Más szóval: a „történelmi osztályok virulens jelenléte” és a „kispolgári változatlanság” tényeivel szemben. A „politikamentes” emberirodalomból vezetett az útja a társadalmi célok elkötelezett szolgálatának vállalásáig, majd — a húszas évek végétől — a valóságirodalom és a vox humana időszakának alkotói tevékenységéig.

Munkásságában a haladó magyar irodalomhoz fűződő kapcsolatai mellett meghatározó szerepet játszott a német és az orosz irodalom. Ez utóbbiak hatására a húszas évek közepén egyre jobban elmélyült a marxizmus tanulmányozásában is. Az új könyvek nemcsak új világot, hanem új eszmeiséget is jelentettek számára. „Itt és így ismertem meg — írta később Fábry — a háború utáni embertörténetnek az orosz szociális építés melletti egyetlen pozitívumát: a német emberirodalmat, a marxista szellemet, mindazt, aminek hatása és továbbélése pontosan kimutatható az összes nemzetek szellemiségében.” Nem játszotta tehát el a „csukott könyv” misztériumát, hanem a csukott, idegen könyvet, „a szenvedés és az útmutatás, a proletariátus és a marxizmus könyvét” kinyitotta, mert ez igazabb és követelőbb volt minden irodalmi törekvésnél. így lett Fábry „egy közös eszme, közös szárnyalás, közös út” részese, az egy akarat, a szociális akarat embere, a „közös korparancsnak egyik közvetítője a magyar szellemiség felé”.36

Ezekben az években marxista kritikussá, esszéíróvá érett, irodalomszemléletében pedig a valóságirodalom egyik legkövetkezetesebb képviselőjévé vált. Nemcsak a nemzeti tábor íróit bírálta, hanem Kassák „tartalékaktivizmusát” is. 1927-ben az aktivizmus dekadenciájáról már az osztályharcos proletár alapállásából beszélt. Harcos háborúellenes irodalmat követelt, mely több, mint „emberirodalom”. A mai német szociális irodalom (1928) című tanulmányában már túlhaladta az „emberirodalmat”, bár ő maga

— védve korábbi álláspontját vagy magyarázva új szempontjait — a „legteljesebb emberirodalomnak” mondta a „szociális irodalmat”.37 Nem kétséges azonban, hogy tanulmányában már a valóságirodalom szemlélete jelentkezett.

A szociális irodalom Fábry számára „a forradalmár emberség kollektív kinyilatkozta- tási formáját” jelentette.38 Ehhez a német szociális irodalom mutatta számára a példát, mely a lehetőségek széles skáláját ölelte fel. A valóságirodalom nem kiélési formának, nem is játéknak tekintette az irodalmat, hanem valóságfeltáró művészi üzenet közvetítését várta tőle. Elméleti alapját és gyakorlatát a proletárírók nemzetközi mozgalma teremtette meg, mely a Szovjetunióban kezdődött, ahol a RAPP a húszas évek közepétől 1932-ig vezető szerepet játszott az irodalmi életben. Ez a szemlélet az osztályharc és a napi politika céljaival való azonosulást tartotta a legfontosabbnak, elhanyagolva az esztétikai követelményeket. A valóság dokumentumszerű feltárásában agitatív lehetőséget láttak, s ez a törekvés különösen a német irodalomban eresztett mély gyökereket. Fábry számára ekkor a német irodalom „legsúlyosabb egyéniségei” a magányosak: Gottfried Benn, Carl Einstein, Alfréd Döblin és a halott Franz Kafka voltak.39

Az expresszionisták tagadták a polgári életformát, de erkölcsi-társadalmi programot nem hirdettek (ehhez hiányzott a társadalmi-világnézeti alap, ezzel csak azok rendelkeztek, akik magukévá tették az októberi szocialista forradalom eszméit), a húszas évek végén viszont kifejlődött a német proletár-forradalmi irodalom, amely az időszak egyik fővonalává vált. Formailag felhasználták a polgári irodalom vívmányait (a XIX. századi realizmust), továbbá az expresszionizmus és az „új tárgyiasság” eredményeit, s így eszmeileg a polgári irodalom képviselői sem tudták kivonni magukat a proletárirodalom problematikájának hatása alól.

A Weimari Köztársaság irodalmában a társadalmi kérdések középpontba kerültek, s a becsületes polgári írók éppúgy küzdöttek a nacionalizmus és a háború ellen, mint a forradalmi írók.40 Az új irodalmi irányzatot törekvésében az is segítette, hogy 1928- ban a német proletárírók szervezetbe tömörültek, s ettől kezdve jelent meg a Proletárforradalmi írók Szövetségének folyóirata, a Linkskurve (Balra-kanyar, 1929—1933), melynek hasábjain taglalták a német forradalmi proletárirodalom céljait. Az eszmei