Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 4.

emberséghite már az „ember az embertelenség idején” gondolatával gazdagodott. Az Ady-fogantatású szavak mögött már társadalmi eszmék is megjelennek, hisz az emigránsokat védő Fábry a „külsőség, sallang, tóga nélküli” emberekben nemcsak az üldözötteket, hanem azt az „új embert” is látta, akiknek eszméje „félve, daccal éledni kezd itt is, ott is”. Hitvallásnak is beillik, amit róluk mond: „Magányban, börtönben, érthetetlenségben, megvetésben élő, megröhögött, hajszolt kortárs: a mai költő, mai író: a jövőért élő, a jövőért író, a felelősség és a világ emberváltoztatása lázában égő alkotó.”21

Az „idő és igazság” ilyen hasznos munkálkodását felismerő író, aki „az akadállyal felerősödött menetelőkben” a jövő emberét látta, lényegében már a valóságirodalom irányában haladt. Ehhez az impulzust a „fővárosi mérték”, a (budapesti) kritika tehetetlensége is szolgáltatta (mely egyoldalú túlzásokra is ragadtatta Fábryt). „Az új meglátások, az erős és földnépekkel közös új akarat színeit, életelemeit beolvasztani a változások dacára is egyetemes magyar irodalomba, hogy a központ: Budapest ájult, egészségtelen levegőjébe a nagyobb, a világbiztosabb ritmus viharát dobja bele: ez a szlovenszkói és általában az új perifériairodalom célja és jelentősége” — írta ekkoriban Fábry.22 Az egységes magyar irodalom megszűnte után az egyetemes magyar irodalomhoz való tartozás magától értetődő igény volt, s hasonló törekvés a történelem más korszakaiban sem volt ismeretlen. Példaként az erdélyi irodalmat említhetnénk (így hívták a két világháború között is), mely a korábbi korszakok eltérő történelmi helyzeteiben sem adta fel a nemzeti irodalomhoz való tartozást. Itt azonban többről volt szó. Arról, hogy az embertelenség rabszolgaundorával emberi tetteket, az emberség akaratos vágyait sürgessék. Azt vallották, a művészet igazságáért dolgozó kritika feladata nemcsak az „etikai és esztétikai normát mint szépséget életre kelteni”, hanem az is, hogy a „magányos ember pusztába hulló szózatát” az élet hangjai közé tereljék.23

Útkeresésének botlatója volt, hogy az etikai szempontok túlhangsúlyozása miatt az emberirodalom irodalomszemlélete lényegében leszűkítette az esztétikai szempontokat. Ez a leszűkítő szemlélet később a valóságirodalom és a munkásirodalom szervezése időszakában is jelentkezett. Ebben a kérdésben azonban a húszas évek második felében jelentkező, polgári szemléletű „kisebbségi géniusz” sem mondott többet, legfeljebb a súlypont osztódott másként. Az emberirodalom eszmei-erkölcsi szemléletét a „kisebbségi géniusz” programjában a messianisztikus kisebbségi-politikai szempontok váltották fel, melyek a későbbi jelentkezés tényeivel is magyarázhatók.

A kisebbségi sors lehetőségeinek keresésében a Győry Dezső által megfogalmazott „kisebbségi géniusz” (1925) és Fábry Zoltán emberirodalmi programja 1925-től datálható második (szociális szemléletű) szakaszának célkitűzései között elsősorban az azonosságra figyelhetünk fel. A „földi élet Messiását! A jövő Messiást!” kereső Győry nemcsak a küldetéstudat értelmezésében vallott azonos elveket Fábryval, hanem a „legszélesebb szolidaritás, a leggazdagabb lélek, a legszebb humanitás”24 keresésében is. A kölcsönhatásokat tekintve talán az sem véletlen, hogy a húszas évek közepétől Fábry kritikusi szemléletében egyre erőteljesebben érvényesültek azok a szempontok, melyek az irodalommal szemben társadalmi elvárások formájában jelentkeztek.

A „váltáshoz” később ösztönzést nemcsak az expresszionizmus adott, mely másfél évtizedes „tombolás" után a tárgyias valósághoz tért vissza, hanem Földes Sándornak a Korunkban megjelent kemény kritikája is. Az expresszionizmus új hulláma a „neue Sachlichkeit” (új tárgyiasság) révén a riportszerűséget és az egzakt beszámolókat a „jelenségekről” főleg az elbeszélő prózában kedvelte (amely korábban távolabb maradt az expresszionista hatásoktól). Földes Sándor kritikájában — a szovjet és a német irodalom hatására — elsőként részesítette könyörtelen bírálatban Fábry „emberirodal- mi” programját. „Minden igazságot az a veszély környékez — írta Földes —, hogy idővel babonává válhat... Az aktív igazság megzápul, meddő, kilátástalan babonává sekélyesedik. Ilyen akut veszedelem fenyegeti az emberséges emberért kiáltó irodalmi irányzat, az ún. ’emberirodalom’ igazságát is.”25 Kevésnek találta Földes a „jövő-programot harsogó szót”, melyet kisajátíthatnak, s mely a legnagyobb veszélyt a fiatalok számára jelenti, akik „még nem botlottak meg egy karéj kenyérben és azt hiszik, hogy