Irodalmi Szemle, 1987

1987/4 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 4.

hogy a helyi irodalomból „nem lehet önálló irodalmat növeszteni”.11 Azok az Írók, irodalomszervezők viszont, akik a „népek irdatlan versenyén” hittek az irodalom szerepében, csak átmenetként fogadták el az „irodalom mint eszköz” állapotot, s lényegében az emberközpontú irodalom útját egyengették. „Lesz még, lesz még új cél és új csodál” — irta Győry Dezső 1924-ben, hogy aztán társaival együtt rajvonalba fejlődve az értelem és a törvény keresőjévé, követőivé váljanak. Törekvésükben nem álltak egyedül. A cseh és szlovák haladó irodalmi törekvések éppúgy ebbe az irányba mutattak, mint a magyarországiak, melyek a bethleni konszolidációt követően ugyancsak azzal az igénnyel léptek fel, hogy „kész fogalmi edényekbe” öntsék az értelmetlen káoszt, melyet a világ kínál. „Világnézet nélkül csak a passzív szemlélődés olcsó gyönyörét élvezheti lelkünk”12 — írta Halász Gábor a húszas évek végén.

A korszerű irodalom lehetőségeit keresve Fábry az „emberirodalomban” látta a kibontakozás lehetőségeit. Az emberirodalom Fábry által meghirdetett programja két dologban volt tudatos. Egyrészt abban a felismerésben, hogy más irodalmat kell teremteni, mint amilyet a fehérterror körülményei között vergődő magyar irodalmi gyakorlat a húszas évek közepéig művelt. Másrészt abban, hogy az irodalomnak életközpontúnak, valósághitelűnek kell lennie. Az aktív eszmei küldetés igénye csak később, a valóságirodalom céljainak megfogalmazásakor merült fel. Ezek a gondolatok kaptak helyet Fábry Zoltán 1923—24-ben írott írásainak egy részében is. Emberirodalom (1914—1924) című írása a romániai Oj Genius hasábjain jelent meg 1925 januárjában. A tanulmány lényegében összegező jellegű volt, sőt, ha az emberirodalom megteremtéséért, a magyar kisebbségi szellemi élet összefogásáért vívott harc, az embertestvériség és sorsközösség szemszögéből vizsgáljuk — és erre korábbi írásai is ösztönözhetnek bennünket —, akkor akár meghaladottnak is tekinthetjük ezt a programként is értelmezett írást.

Fábry „emberirodalma” 1923 tavaszától az összegező jellegű írás megjelenéséig elsősorban keresztény-krisztiánus jegyeivel tűnt fel. A húszas évek közepétől erősödött az „emberirodalom” szociális vonzata, valóságlátásban egyre gyakrabban jelentek meg a társadalmat megosztó gondok, melyeknek megszüntetésére a krisztusi szeretet már kevésnek látszott. Nyilvánvaló, hogy az eszmei töltést jelentő expresszionista hatás is érződik itt, hisz kezdeti korszakában a valós világ ábrázolásában az expresszionizmus sem hozott újat, nem az „objektív”, azaz részletezett tárgyias ábrázolást kedvelte, hanem inkább az érzelmeket, indulatokat, látomásokat. Társadalmi bázisát éppúgy az adott társadalom (kapitalista-imperialista) osztályalapja képezte, nevezetesen a polgári osztály, mint az előző irányokét. Csak az első világháborút követően kezdett kibontakozni a harc a kor valósága ellen. Kurt Pinthus, a mozgalom hiteles krónikása szerint: „E költők legjobbjai és legszenvedélyesebbjei nem az emberiség külső állapota ellen küzdenek; a harc magának a meggyötört, eltorzított, félrevezetett embernek állapota ellen folyik.” Azaz — ahogy Vajda György Mihály írja — „fel akarják szabadítani” az embert minden kötöttségétől, lelkesednek érte, de csak mint eszményi lényért. „Egyetlen vágyam, hogy veled rokonuljak, ó, ember! Néger vagy, akrobata, vagy nyugszol a mély anyaölben...” — kiáltotta vallásos elragadtatással Franz Werfel.13 Ez a „testetlen humanizmus” meghatározó lesz az „emberirodalom” első korszakára nézve is. Lényegében ez fogalmazódott meg Fábry összegező írásában is, a következetes program minden külső jele nélkül.

A nagy sorsfordulók, a világháborús élmények és az azt követő események jelentik a tanulmányban megfogalmazott gondolatok forrásvidékét. Erre utal egyébként a címben szereplő évszám (1914—1924) is. A szenvedések és kálváriák stációja jelentette a felmagasodást, a kéznyújtást a másik embernek. A keresztény miszticizmus „lélek- ablakai”, „életlámpásaí” nemcsak azt sugallják, hogy „Narcisszosz sose ért el a szájához”, vagy „Nem láthatta a másik tükröt... a másik közelségét: a testvérembert", hanem azt is, hogy a későbbiekben a krisztianizmus és misztika szinte szükségszerűen vált át krisztiánus reformeri és krisztiánus-szociális gondolkozásba. Egyébként a „hinni szabad” és a „hit osztályosa lenni” gondolatokat sem csak a szeretet krisztusi igéje hatotta át. Az „Emberországot alapozni. Krisztus művét befejezni. Krisztus művét — megkezdeni. Életre kelteni: Embert — Isten ígéretét.. ,”14 gondolatai mögött is ott dübörög az „élni akarunk!” parancsa, a „hites jövőnézés” akarása. A transzcendens