Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Megmozdult világban ... 4.
Az expresszionizmus, amely nemcsak stílus, hanem egy kissé világnézet is volt a számára, vezette el annak felismeréséig, hogy a művészet forradalmának a valóság (forradalmi] átalakulását is segítenie kell. Hitvallása a humánum mellett — kitérőkkel tarkítva — az ésszerűségek keresésétől vezette őt el az ésszerűségek felismeréséig, majd a „tények zord költészetéig”. Az új elszánások hajnalán arra a kérdésre, hol az igazság, még csak egyetlen emberi közelítő mértéket ismert, a szenvedést; s egyetlen mágnesét: a vágyat és a szeretetet. A „ne bántsd a költőt!” felkiáltás azonban már a titkok vállalójának, „a torz, rokkant, kibicsaklott, kiröhögött Krisztus-tanítványnak”, a testvér- ember kortársnak szólt. A „gyűlölet mély iszapú embertelenségéből” rikoltozókkal szemben a Rombach utcai zsidó tojáskereskedőnek gúnyolt Ignotus és a Mécs-versben felpanaszolt „csuhás” védelmére kelő Fábry magatartása azt is jelezte, hogy ún. nacionalista korszakában is idegen volt tőle a faji elfogultság, kizárólagosság.7 Az „egyofrma emberek” igazságának védelme jelentette az ő irodalmi eszményét, s távol volt attól, hogy a Narcisszosz-irodalom divatjának hódoljon. Az irodalom mai életproblémái (1922] című írásától vezető út az emberirodalom programjának tudatos vállalásáig megítélésünk szerint mentes volt a „menekülő” irodalom (az önmaga száját kereső Narcisszosz] beteges törekvéseitől. A kísértés tényét csak a magány, a kiszolgáltatottság érzése fokozta nála ideig-óráig különállássá, tartósan azonban ezt a magatartást Fábry nem tudta vállalni. S hogy mennyire társakra vágyott, mennyire mentes volt ekkor még az elvi alapokon nyugvó magatartásbeli korlátoktól, bizonyítja az is: Fehér egerek a fórumon című írásában húsvéti harangjait úgy kongatja, hogy a „testvérközösség” szóláskényszerében még „Inczinger Ferenc szándékait” is tisztelni akarta, még ha parancsoló módon figyelmeztette is őt arra, hogy a „a pénzváltók és farizeusok más templomban ülnek”, s a korbácsot „máshol kell suhogtatni”.8 Egy hónap múlva „egy fehér ruhájú papköltő” védelmére kelt, aki nem akart mást, „csak elindulni, menni és embereket simogatni...” Szász Károllyal, a magyarországi irodalmi élet nagy hatalmú urával szemben védte Mécset, aki „vasárnapi ódaböfögések” helyett — ölelő, nagy emberi gesztussal — a „Ne bántsd a magyart, ne bántsd a szlovákot, ne bántsd a zsidót, ne bántsd a szenegálit... egyáltalán: mindenkit szeress. Mindenkit, aki ember” elvét vallotta. A frázisgyártókkal szemben Fábry az emberirodalom létjogosultságát védte, s a testvértelenségben Ady sikolyát hallotta, azt a sikolyt, „mely magyar hangján a világ golgotás szívére hull... Ady volt az örökségünk, minden mást elvettek, de ezt megőriztük magunknak.”9 Jellemző ezekre az Írásaira, hogy sorsközösség-vállalásában nyoma sincs a narcisszo- szi szemléletnek. Ellenkezőleg, utalásaiban már ekkor eljutott ahhoz az arkhimédészi ponthoz, mely a magyar kisebbségek külön életében a magyar valóság megváltoztathatóságának feltételeit látta. „Mi túlnőttünk a pesti nemzetiszín és üzleti divaton — Irta Fábry. — Mi tovább akarunk jutni, tovább merünk menni, mi messzebb járunk, mint ahogy a Szász Károlyok kényelmünknek előírták. Mi a magyaron túl az emberrel akarunk kezet fogni. Mi az árva, beteg magyarságot a testvértelenség mai egyforma, kínzott emberéhez akarjuk vezetni, oda, ahova az Ady-gyilkosoknak nincs, nem lehet bátorságuk, szemük, fülük és szívük: a látásra, hallásra, kézszorításra, emberjóságra.”10 Ezek a sorok akarva-akaratlanul többet mondanak az emberirodalom szándékairól, mint az a tanulmány, amely egy esztendő múlva az Oj Genius hasábjain (1925 január) a program összefoglalására vállalkozott. EMBERIRODALOM, VALŐSÁGIRODALOM Míg az új magyar irodalmi irányzat a tízes években az Ignotus által megfogalmazott „tudd magad kifejezni!” művészi törvényével indult, addig a húszas évek kisebbségi -viszonyai között az „írni kell!” parancsa volt a legsürgetőbb. Hitet, életet, lelket őriztek azok, akik az egyedüllétben is erősnek érezték magukat. Az „élni és írni!” parancsa mellé azonban hamarosan odakívánkozott a hogyan írni, amiben benne volt a miről Írni kérdésfelvetése is. Az irodalmi élet korabeli kritikusai (mindenekelőtt a polgári irodalmi irányzat képviselői] elsősorban a vicinális sorsot kárhoztatták, azt vallották,
